| .... |
Kedves Gyülekezet!
Néhány nappal ezelőtt Hálaadás napot ünnepeltek egész Amerika szerte. Az európai keresztyénség hagyományában pedig a mai napot, az egyházi év utolsó vasárnapját Örökkévalóság vasárnapjaként tartjuk számon. Egy hét múlva már Advent lesz, új egyházi év veszi kezdetét. Amerikában élő magyarként micsoda lehetőség számunkra, hogy összekapcsolhatjuk a két ünnepet: a Hálaadást – mint amely elsősorban a múltra tekint, és az Örökkévalóság ünnepét – amely pedig segítségünkre van túllátni a földi érzékszerveinkkel tapasztalható valóságon, és a ránk is váró boldog jövőre irányítja a figyelmet, amiről a Biblia azt mondja, hogy „szem nem látott, fül nem hallott, és emberi szív meg sem sejtett.” Nagy szüksége van mindannyiunknak, különösen is nekünk magyaroknak, arra, hogy az örökkévaló Isten gondviselését egyéni és közösségi életünkben hálásan felismerjük, a jövő felől pedig jó reménységgel legyünk. Ezért vettem kölcsön az Ószövetségből, Jób könyvéből ennek az igehirdetésnek a címét: „Állj meg, és gondold meg az Isten csodáit!” Igen, mert a vasárnapoknak és ünnepeknek az lenne a rendeltetése, hogy megállítsák az embert a rohanásban, lélegzethez juttassák, tekintetét a földről az égre irányítsák. Az élet forrásával való találkozásban lehet feltölteni a hétköznapok harcában lemerült testi-lelki akkumulátorainkat, és megújult erővel, új örömmel és kedvvel visszatérni a feladatokhoz. Ez a tapasztalat, hogy az Istennél mindig van újrakezdés, mindenkor hálára indította a keresztyéneket. Te Deum laudaumus – Téged Isten dicsérünk, zengik az egyház ősi himnuszai, és felsorolásszerűen számba veszik mindazt a jót, amiért Istennek köszönettel tartozhatunk. Az én kedvencem a XVII. sz.-i francia barokk zeneszerző, Marc-Antoine Charpentier, aki két kórusra és két zenekarra komponált monumentális Te Deum-ot. De nem csak régen adtak hálát az emberek Istennek, és nem is csak Amerikában van Hálaadás napja, hanem a mi református egyházunk is szokott ám hálaadó alkalmakat, hálaadó istentiszteleteket tartani jelentős állami vagy egyházi ünnepek alkalmával, természeti csapás megszűnésekor, új templom felszentelésekor, vagy akár házassági évfordulók kapcsán. Persze lehetne tudatosan is nagyobb hangsúlyt fektetni az örömre, mert az ázsiai, afrikai, és dél-amerikai keresztyének sokszor adnak megszégyenítő példát számunkra, hogyan lehet a szinte lehetetlen életkörülmények között is hálás és örvendező életet élni. Olyan gyorsan felejt az ember. Elfelejtjük honnan is indultunk, kik is vagyunk, és hogy mennyire nem természetes az a sok-sok áldás, ami körülvesz minket. Mi, keresztyének is hajlamosak vagyunk az elégedetlenségre, gyakran árad ajkunkról a panasz és keserűség, és imádságaink is erőtelenek, mert ritkán valódi imádásai Istennek, leggyakrabban csak kérések litániái. Eszembe jut egy öreg néni a magyarországi gyülekezetünkből, akiről tudtuk, hogy beteges, de minden reggel ott volt az áhítaton. Egyik nap megkérdezte tőle a lelkész: „Hogy tetszik lenni?” Erre ő: „Jobban, mint megérdemelném.” Nagyon megmaradtak bennem ezek a szavak. Hol van ebben a panasz? Ez hálaadás. Egy egyszerű megnyilatkozás, mégis hitvallás és bizonyságtétel. Velünk általában valami rendkívüli dolognak kell történnie, nagy szerencse kell érjen, hogy legalább annyit mondjunk: Hála Istennek. Így volt ez a tanítványokkal is a felolvasott történetet megelőző szakaszban. Jézus elküldte őket misszióba, és nagy sikerrel jártak – lelkesedve tértek vissza az útról és jelentették, hogy mindenütt szívesen látták őket, munkájuk nyomán betegek gyógyultak meg, sőt még különféle megszállottságban szenvedőkön is tudtak segíteni. Mindezeket hallva Jézus is osztozik örömükben, hiszen tanítványai végre kezdik megérteni, milyen drámai erejű szabadító, életeket megváltoztató hatalom az Evangélium. Mindazonáltal józanságra inti az övéit: „Ne annak örüljetek, hogy mások felett hatalmatok van és engedelmeskednek nektek – annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben.” Önmérsékletre a legmámorítóbb pillanatban is szükség van. Mert nagyszerű dolog pozícióban lenni, csodálatos érzés, ha az embernek hatalom van a kezében, jólesik a siker. De Isten azt akarja, hogy lássuk, mindez múlandó. Azt akarja, hogy a tanítványok akkor se veszítsék el örömüket, amikor majd az egész világ ellenük fordul, és szinte kivétel nélkül erőszakos halált halnak a hitükért. Kudarcba fulladt volna az életük? Nem gondolom. Kudarcos az az élet, amely csak a koporsóig tekint. Jézus egyszer s mindenkorra átdefiniálta a siker fogalmát: Sikeres az, aki elvégezte életében hűséggel, amit Isten rábízott. Akkor is, ha nem élt egészségben, gazdagságban száz éves koráig. Vagy egy másik összefüggésben, amint egy neves lelkipásztor mondta: Az életben az a siker, ha azok szeretnek legjobban, akik a legjobban ismernek. Ugye mennyire más ez a gondolkozás, mint amit a fogyasztói- és élményközpontú társadalom diktál! A világ azt mondja, hogy akkor vagy valaki, ha ott vagy a tűz körül, jó körökben mozogsz, szenátorokkal, Nobel-díjasokkal, de legalábbis jól menő üzletemberekkel említik együtt a neved. Jézus azt mondja, akkor vagy valaki, ha be van írva a neved az élet könyvébe, ha van neved a mennyben. Végső soron egyáltalán nem az számít, hogy kiket ismerek a nagyok és hatalmasok közül, hanem hogy Ő ismer-e engem, a Királyok Királya és Uraknak Ura? Mert Isten az egyetlen, aki akkor is tudni fogja a nevünk, amikor a mi emberi elménk már nem fogja tudni, hogy kicsoda az Isten... Ezért az ismeretért és ismertségért ad hálát Jézus, mert egy szokatlan hálaadás, Jézus hálaadása a mai igehirdetés alapigéje. „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura azért, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek.” Három fontos üzenetét szeretném kiemelni ennek a hálaadásnak (röviden). 1. A hálaadás imádság. Nem csak beszél Istenről, hanem Istennel is van személyes és eleven kapcsolata. Jézus az Atya jelenlétét keresi örömében is. Mert Isten nemcsak a bajban akar segíteni, hanem a boldog pillanatokban is velünk lenni, megáldani és megsokszorozni örömeinket. Az Isten színe előtt élő ember számára nem válik külön a szent és a profán világ. 2. Jézus öröme nem pusztán egy érzés, ami olyan gyorsan elmúlhat, amilyen hirtelen eltölti az embert. Ő tudja és meg is nevezi a hála alapját, és tartalmát: „Magasztallak Atyám, mert kijelentetted magad!” Micsoda teológiai mélysége van ennek, ha meggondoljuk hogy Istent semmi nem kényszerítette, hogy megismertesse magát velünk és közel jöjjön, lehajoljon hozzánk. És mégis azt az utat választotta, hogy nem hagy magunkra, hanem örömben és bánatban közösséget vállal velünk – amint a kedves karácsonyi ének mondja: „Eljött a Földre, gyenge testet öltve, árasztva rád is nagy szeretetét.” Nem rejtőzött el, hanem amikor eljött az időknek teljessége, egyszer s mindenkorra jelét adta, hogy velünk van és nem ellenünk. (Ne engedjük hát, hogy az Isten szeretetének közelgő ünnepe Télapó meg Karácsonyfa-ünnep legyen.) 3. Jézus azért ad hálát, mert a kijelentés a gyermekeknek osztályrésze! „Igen, Atyám, mert így láttad jónak!” Kétféle értelemben beszélhetünk a gyermekségről. Legszívesebben arra gondolnánk, hogy valami szentimentális értelemben mindannyiunkban van egy bűntelen, ártatlan gyermek, akiben megvan a nagy titkokra való rácsodálkozás képessége, akiben gyönyörködik az Isten. Csakhogy a Biblia sehol nem mondja, hogy a kisgyermekek ártatlanok és bűntelenek lennének. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy a gyermekek társadalmi helyzete kiszolgáltatottságuknál fogva nagyjából a rabszolgákéval volt egyenlő. Ezért állnak ők szemben a bölcsekkel és értelmesekkel, a „valakikkel,” akikre mindenki felnéz. És milyen különös, Isten országa rejtve marad az ész oltára előtt hódoló, kétkedve bizonyítékokat kutató tudós előtt. Tőlünk nem vezet út Istenhez. Gagarin az űrben is kereste, de nem talált rá, pedig itt van közel mindannyiunkhoz. És akik nem játsszák önmaguk istenét, akik vállalják hogy a világ szemében utolsók, sőt „bolondok” legyenek, azok előtt Isten megfejti önmagát. A hit nem attól függ, hogy mennyit tudunk Istenről, hanem magától Istentől függ. És annak adja, akinek akarja. Úgy látta jónak, hogy a gyermekeknek adja. Ezért, bár paradoxonnak hangzik, a legnagyobb méltóság ezen a világon mégis Isten gyermekének lenni! Milyen jótékony hatással lenne, ha mi, akik foggal körömmel ragaszkodunk ahhoz, amit verejtékkel vagy ügyeskedéssel elértünk és megszereztünk, akik alternatív életmóddal és méregdrága gyógyszerekkel próbáljuk meghosszabbítani életünket, mert félünk az Ismeretlentől, belátnánk, hogy ami az életben a legfontosabb, a tiszta lelkiismeret, a bűnbocsánat, és az örök élet pénzen meg nem vehető és hatalommal meg nem szerezhető. Az örökkévalóság távlatában nem a birtoklás, hanem az önmagunkról való lemondás az igazi érték. Simone Weil híres mondást idézve: „Meg kell tanulnunk vágyakozni azután, ami a mienk.” Aztán Jézus a hálaadó imádság befejeztével tanítványaihoz fordul, és boldognak mondja őket, mert részesei lehetnek annak a kijelentésnek, amit évezredeken át sokan szerettek volna meglátni, de nem adatott meg nekik. Mi vajon látunk, vagy csak nézünk? Ha megkérnélek, hogy fejezd be a mondatot: „Magasztallak, Atyám, mert…” – mit mondanál? Vigyük el magunkkal ezt a kérdést, és feleljük meg Istennek, mert hallani akarja a mi hangunkat is a Te Deumot éneklők kórusában. „Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened” – milyen nagyszerű lenne most meghallgatni kinek-kinek az életútját, elmesélni csodálatos történeteket, sikereket és drámákat. Én csak annyit kérek most, hogy a nagy rohanásban legyen időd néha meg-megállni, rácsodálkozni az Isten szeretetére, és emlékezni, mennyi jót tett veled. Hadd ismételjem meg, hogy nem természetes az a számtalan csoda, ami körülvesz minket. Ha a személyes életemre gondolok, ugyan ki merte volna nekem megjósolni 17 évvel ezelőtt, amikor Magyarországon is csak politikai menekültnek számítottam, hogy egyszer a washingtoni magyar református gyülekezet szószékén állhatok. És az vajon természetes, hogy ez a gyülekezet saját épületek nélkül is annyi éve él és virágzik? Mi, akik az alkalmakat szervezzük, jól tudjuk, hogy nem emberi erő, hanem Isten Lelke tartja össze ezt a közösséget. Vagy nézzük meg magyar népünk történetét. Hogy van az hogy ez a tatárt, törököt, Trianont és 56-ot megszenvedett, múltjától szabadulni máig nem tudó, térképen alig meglelhető parányi nemzet még létezik és a világ büszke lehet rá? Van tehát bőséges okunk a hálaadásra. De ahogyan a feleségeket sem csak nők napján, és az édesanyákat sem csak anyák napján kell szeretni, Istent se csak Hálaadás-ünnepen dicsérjük. Legyen életprogram számunkra a hálaadás a hétköznapokon, és akkor meglátjuk hogy egyáltalán nem is lesznek szürke hétköznapjaink. És, talán – a jelen lévő orvosok bizonyára nem mondanak ellent – a hálás élet lehet a legjobb recept a magyar nép közhangulatának gyógyítására, amelynek körében köztudomás szerint kiemelkedően magas a boldogtalanok és panaszkodók és öngyilkosok és szenvedélybetegek és magányosok és reményvesztettek aránya. Legyen példa előttünk a Zsoltárok könyve, amely a nyomorúságban való könyörgéstől csodálatos ívet leírva eljut a hálaadásig, és túl minden panaszon és jajkiáltáson, így fejeződik be: Dicsérjétek az Urat!
Ámen |
... |
Vissza
az előző oldalra