| .... |
Kedves Testvérek!
A négy evangélium közt Márk a legrövidebb. Érthető, hogy Jézus tetteinek leírásában ő a legszűkebb szavú. Az olvasott történet is rövid és tömör. Ki volt Bartimeus? Keveset mond róla a Biblia. Annyit megsejtet, hogy tekintélyes jómódú család gyermeke lehetett, hiszen apja neve magyarul azt jelenti: nagyra becsült. Megtagadták a testileg fogyatékos gyermeket, vagy elhaltak szülei? Nem tudhatjuk. Annyit tudunk, hogy vak volt, koldulásból élt és, hogy ott ült, bizonyára minden nap, az útszélen. Arról az emberről szól a történet, aki valamikor, valahogyan leszorult az élet útjáról és úgy érezte, hogy egy idő óta nem él annak lüktető sodrában. Csak üldögélt tétlenül az útszélen, hová gondozói elhelyezték. Bartimeus ebben a történetben jelkép, modell lett, mert minden ember ki van téve annak, hogy az élet egyik, vagy másik éles kanyarjában útszélre kerül. Gondoljuk meg, mennyire igaz és mennyire időszerű ez a kép. Igaz, nemcsak az aggmenházak lakói esetében, akik futásukat elvégezték és leszorultak a száguldó élet országútjáról és most oldalról, egy szoba magányából, mintegy útszéli tehetetlenségből, nézik a körülöttük zajló eseményeket. Aztán, emlékeztet ez a történet az élet nagy magánosaira, akik az életút egy éles kanyarjában valakit elvesztettek, aki ma is nagyon hiányzik. Vagy azokra, akik a történelem egy-egy kegyetlen fordulóján kiszorultak hazájukból, akik egy ideig, mint hontalanok, menekültek táborában éltek, vagy útban voltak ismeretlen országok felé, akik egzisztenciálisan élték át azt, amit egy kedves dal oly meghatóan elsirat: Már meguntam a bujdosást.. az idegen földön a lakást.. éjjel nappal a sok sírást. Emlékeztet a történet azokra, akiket hosszantartó betegség, vagy beteggondozás, letérített a megszokott életútról. És, ami áll az egyénre, áll nagy közösségeinkre is. Sokáig nehéz volt számon tartani azokat az országokat, melyek a mögöttünk levő félévszázad során emelkedtek a nem népek sorából az államiság szintjére. Gondolok Afrika térképére, vagy az Egyesült Nemzetek összetételére. Más népek, ugyanakkor, egészükben, vagy kisebbségeikben, akaratukon kívül, egy diktátummal, egyik napról a másikra, mintegy útszélre kényszerültek. És itt lehetetlen nem gondolni arra, ami a mi népünkkel történt Trianonban. De a szűkszavú Márk tömör beszámolója egyszerre evangéliummá, örömhírré változik, amikor azt hirdeti, hogy nem kell senkinek véglegesen útszélen maradnia. Bartimeus ebben is modellünk, tanítómesterünk. Mert mit is tett Bartimeus? Kiáltott, hangosan kiáltott, elnémíthatatlanul kiáltott, és ami a legfontosabb, Krisztushoz kiáltott. Pedig sokan rátámadtak, hogy hallgasson, hogy törődjön bele sorsába, de ő csak kiáltott, hogy szeretne visszakerülni, útszélről az élet sodrába. Nem csak úgy általában kiáltozott, nem alamizsnáért kiáltott, mert tudta, hogy a mellette elhaladó utasoktól csak énekes koldusnak kijáró alamizsnát kaphat, akkor, amikor neki mérhetetlenül többre van szüksége. Ő vissza akar kerülni útszéli tehetetlenségből az élet sűrűjébe. Azért ő emberek helyett Jézushoz kiáltott, aki maga az Út, az Élet: „Dávid Fia, könyörülj rajtam!” Az Ige most nemcsak megszólít, de meg is kérdez bennünket. Úgy, ahogy vagy, ott, ahol vagy, hogyan állsz ezzel az Isten felé forduló kiáltással? Jézus segítségül hívásával, a személyes, vagy közösségi életben oly döntően fontos imádkozással? Oh, mi szeretünk kiáltozni, kiabálni. Október 23. körül remekbe szerkesztett kiáltványok forognak közkézen és közszájon. De itt többről van szó! Arról, amiben a zsoltáros a példaképünk. Ő Istenhez kiáltott. A régi kegyes énekeink gyöngyszemei a zsoltáros kiáltásai: Idézünk néhány ide vonatkozó ismert zsoltárt: „Kiáltásom haldd meg Isten, vedd füledbe az én könyörgésemet. Mert én szívem nagy ínségből, messze földről, kiáltja felségedet” (Zsolt. 61). Vagy: „Hozzád kiáltok kegyes Uram, én segítségem és kőváram, hallgass meg kegyelmesen engem” (Zsolt. 28). „Tehozzád teljes szívből kiáltok szüntelen” (Zsolt. 62). „Tehozzád kiáltok Úr Isten, siess énhozzám, ne késsél” (Zsolt 64). Bartimeusnak ő volt a példaképe, a zsoltáros, aki teljes szívből, szüntelen, fennhangon imádkozott. Minket is tanít. De nekünk a zsoltárosnál is nagyobb tanítónk van, Jézus Krisztus, kinek ajkáról halljuk: Ti azért így imádkozzatok…, és aki a kereszten hétszer kiáltott Istenhez érettünk, sőt annál többet is tett, amikor életét adta érettünk, hogy mi éljünk általa és elmondhassuk szóval, főleg pedig cselekedeteinkkel: Élek többé nem él, hanem él bennem a Krisztus. És most álljunk meg egy pillanatra, hogy Isten színe előtt, Isten gyermekei hivő közösségében, nem szónoki emelvényről, hanem istentisztelethez méltóan emlékezzünk 1956. október 23-ra. Miben áll október 23-a időtálló tanítása? Abban, hogy azon a napon a magyar nép kiáltott, egy óriási, eget-földet felrázó kiáltással bele kiáltotta a népek hazája, nagyvilágba, hogy a magyar nép élni akar, hogy már belekeseredett útszélre vettetett, tehetetlenségre ítélt állapotába, hogy vissza akar kerülni a szabad népek közé, a szabad népek országútjára. Nem tudom, ki hogyan emlékezik vissza október 23-ra, elbeszélésekből, vagy élményszerűen? Én arra emlékszem, hogy az akkor gondjaimra bízott Passaic-i gyülekezetben, mint imaközösségben éjjel-nappal a templomba voltunk, Istenhez kiáltottunk. Ott hallgattuk népünk nagyvilághoz intézett kiáltását, mely miniszterelnöke ajkán hangzott el, aki hangos szóval fordult a szabad világ lelkiismeretéhez, mindaddig, míg az erőszak el nem némította kiáltását, hogy életével fizessen a bátor kiáltásért. De egy nép kiáltását és imádságát elnémítani nem lehetett, és a kiáltásból, az imádságból végül is egy új és szabad történelmi útszakasz sarjadt. Bartimeus is kiáltott, de nem emberekhez, hanem Jézushoz, Istenhez kiáltott. Hitem szerint ez a kiáltás, a Jézushoz intézett kiáltás közösségünk mindenkori boldogulásának titka. Újra kell tanulnunk, el kell fogadnunk a történelem nagy leckéjét, amely keresztyénség felvételében és a reformáció nagy megújulásában érkezett népünkhöz, és reformáció vasárnapja közeledtén erre is emlékeznünk kell: lelki ébredés, Istenhez kiáltás nélkül nincs nemzeti megújulás. Igaza van az evangéliumi költészet egyik gyöngyszemének, amikkor erre emlékeztet bennünket. Hadd idézzem egy versszakát: Hozzá kiálts, magyar, s megment az Úr, / A réginél meglásd, szebb lesz az új. / Csak bűnös, önző, tépett életed / Megváltó Jézusod kezébe tedd. Igen, az útszélről vissza lehet jutni az élet sodrába, de nem magunk erejéből, és nem a mi érdemünkből, hanem ahogy a reformátorok belekiáltották Európa derengő egébe: Kegyelemből, hit által .
Ámen |
Vissza
az előző oldalra