| .... |
Kedves Testvéreim!
Sokan szeretnék, ha Krisztus történetére pont került volna a jeruzsálemi temetőben. Az igazság azonban az, hogy még feltámadása is csak kezdetét jelentette az isteni időszámítás új rendjének, a kegyelem korszakának. A korabeli oknyomozó riporter, Lukács, ezért nem maradt munka nélkül miután megírta a nevéről elnevezett (a bibliai kánonban egyébként harmadik) evangéliumot, hanem még egy másik könyvet is kellett írnia azokról az eseményekről, amelyek Húsvét után következtek a fiatal egyház életében. Ez a második munka, Lukács evangéliumának folytatása, az Apostolok cselekedetei címet kapta, mert – és megint csak Isten ellenségeinek nagy bánatára – a feltámadott és mennybe ment Jézus a tanítványain keresztül továbbra is munkálkodott, ma is munkálkodik. Sőt, a tanítványok apostoli megbízatást kaptak, azaz továbbá már nem csak haszon-élvezői voltak, hanem tanúi és követei is lettek az Isten országának. A Jézusban hozzáférhető üdvösség jó hírét akár vértanúság árán is, de néhány évtized alatt az egész akkor ismert világon elterjesztették. Olyannyira, hogy a keresztyénség hamarosan kikerülhetetlen világformáló tényezővé lett és az első Húsvét hajnalán kezdődött események láncolata mindmáig tart. A láncnak azonban minden szeme kihagyhatatlanul fontos, ezért túlságosan nagy ugrás lenne az üres sír csodája után közvetlenül a mi XXI. századi jelenünkre koncentrálni – úgy amint számos szekta szeretné figyelmen kívül hagyni az egyház kétezer éves történetét, amikor azt hirdetik, hogy Jézus akaratával ellenkezik az intézményes egyház valósága... Mi tehát most egy Húsvét után nem sokkal, mindössze negyven nappal történt eseményre tekintünk, mint amely az egyház születésének órájához való közelsége révén kihagyhatatlanul fontos láncszeme a keresztyénség történetének. Igaz ugyan, hogy még nincsen Áldozócsütörtök, Krisztus mennybemenetelének ünnepe, sajnos azonban Pünkösdig már nem találkozunk, ezért ha a történetírás hagyományaihoz hű Lukácshoz hasonlóan mi is következetesek akarunk lenni, mégiscsak szükséges, hogy ezen az istentiszteleten legalább érintőlegesen foglalkozzunk a sajnos mostohán kezelt ünnep üzenetével. Nem elsősorban azért, mert a Szentlélek eljövetelének ígéretét rejti, hanem mert azt a számunkra is életbevágó kérdést feszegeti, hogy hol van az Isten?! Örömhír-e vagy katasztrófa, hogy Jézus Krisztus felment a mennybe és itt hagyott minket néha az égre, de gyakrabban földre szegezett tekintettel, válaszokat váró, mégis oly sokszor felelet nélkül maradt kérdéseinkkel? Nagy téma, nehéz téma ez, nem is lehet olcsó válaszokkal elintézni, anélkül, hogy előtte alaposabban is körüljárnánk. Induljunk el arról a közös alapról, ami a ma emberét is emészti és gyötri. Mert nem csak a tanítványok érezték veszteségnek a Mestertől való kényszerű elválást (annyira, hogy bénán és értetlenül bámultak az égre), hanem az általános érték- és értelemvesztés problémája mindannyiunkat érint. Nem nehéz belátni, hogy komoly tájékozódási gondokkal küszködik a társadalom. Az egyre terjedő erőszak, a környezetszennyezés, a szenvedélybetegségek, a válások, az abortuszok, a homoszexualitás, vagy éppen az egyedülálló életformára való berendezkedés általánossá válása félreérthetetlenül mutatja, hogy milyen önpusztító következményekkel jár, ha egy csoport, egy nép, vagy akár az emberiség közös nagy családja elveszíti szem elől a korábban szilárdnak és biztosnak hitt tájékozódási pontokat. De mielőtt pellengérre állítanánk és kárhoztatnánk az istentelen és gonosz világot, kérdezzük meg, hogy vajon nincsen-e nekünk is részünk a felelősségben azzal, hogy feleslegesen megkettőzzük a valóságot és átengedjük a világot az ördögnek, mert nem csak az alkotmányban, hanem a szívünkben is elválasztjuk a keresztyénséget és a világi életet. Bizony, az egyház előtt is ott a kísértés, hogy célt tévesszen, vagyis bűnbe essen. Alapvetően két kritika szokta érni az egyházat: az egyik, hogy túlvilági; a másik, hogy túl világi. A túlvilági egyház olyan, mint az eget kémlelő tanítványok áldozócsütörtökön. A mennybe vágyik, ahol Jézus van, de áhítatában elfelejti, hogy feladata és küldetése van a földön, ezért itt a farkasok világában erőtlen, tehetetlen és árva, elesett. Egyáltalán nem olyan képet fest, mint egy erővel felruházott, emberi életeket és társadalmi intézményeket egyaránt átformálni képes közösség. A pszichológia erről a betegségről a regresszió diagnózisát adná, vagyis az ilyen egyház visszalépett egy már túlhaladott létformába, jelen esetben úgy él, mintha a Szentlélek még mindig csak távoli ígéret lenne, nem pedig élő valóság. Az az igazság, hogy a keresztyénséget mindig akkor éri a legnagyobb támadás, ha lemond a világ formálásának igényéről és csak a lélek üdvösségére koncentrál. Mert lehet ugyan, hogy az apostolok idején nagy dolgok történtek, de mit látunk, ha ma szétnézünk? Miért némák és tehetetlenek a hívők a szociális és társadalmi igazságtalanságok láttán? A nagy világvallások szempontjából ugyanez a szempont fogalmazódik meg kritikaként. A híres zsidó filozófus, Martin Buber felteszi a kérdést: „Hogyan állíthatják a keresztyének, hogy eljött a Messiás, ha a világ nem változott meg?” A hindu Mahatma Gandhi, India „nagy szelleme” szintén megjegyzi, hogy a világ ma nem így nézne ki, ha a keresztyének komolyabban vennék a hitüket… Mivel tehát a templom falai közé behúzódó rajongó élet nem szerez Istennek dicsőséget, kijózanító, gyógyító hatása lehet áldozócsütörtök történetének. De semmivel sem ártalmatlanabb a másik véglet sem, a túl világi egyház kísértése. Ilyenkor teljesen elmosódnak a határok egyház és világ között, a tanítványok már csak a földet látják, és itt akarják felépíteni az Isten országát. Nagyon is „otthon vannak a világon, de már nincs otthon az égben.” Csak félig hallják a fehér ruhába öltözött angyalok szavát, ezért leveszik tekintetüket az égről, de mindörökre, és elfelejtik visszavárni Jézust. Az ilyen egyház megelégedik a névleges keresztyénséggel, sőt megengedi, hogy a „fogyasztók” szabják meg az irányt, mert Isten kijelentett akarata már elavult, korszerűtlen navigációs pont szerintük a GPS korszakban. Nincs súlyosabb identitászavar annál, mint amikor a hívők gőgössé válnak. „Nincs itt Jézus?” Akkor majd mi helyettesítjük, nem gond. Így lehet Isten nevében tönkre tenni sokak életét. Pedig nem szenilis öregember az Isten és nem is magatehetetlen, gyámoltalan csecsemő, hanem van akarata, amelyet Jézus Krisztusban és a Szentírásban világosan kijelentett. Az igazság az, hogy Jézus él és uralkodik, ezért nem földi helytartókra van szüksége, akik helyette hoznak demokratikus döntéseket és helyette ítélkeznek bűn és igazság kérdésében, hanem sokkal alázatosabb tanúkra és követekre, akiken keresztül Ő maga elvégezheti művét, és ott lehet betegágyak mellett, letörölhet könnyeket, vigasztalhat összetört szíveket, reménységet, erőt, sőt ígéretes jövőt készíthet ennek a világnak. Láthatjuk tehát, hogy akár a világ felé, akár a túlvilág felé való túlzott odahajlás egyaránt zsákutca, sőt holt-vágány az egyház számára. De milyen jó, hogy nem kell nekünk feltétlenül két rossz közül választani, mert van harmadik út is. Azoknak a tanítványoknak az útja, akik nem csak elhívásukat, de küldetésüket is komolyan veszik. Azoknak a követeknek az útja, akik számára küldő Uruk akarata életcél és élet-értelem. Akik Isten dicsőségére és emberek javára élnek, mert hiszik és tudják hogy otthonuk van a mennyben, de a rájuk bízott feladatot itt a földön kell elvégezzék. Te ismered-e ezt a kettős hivatást? Istennek való szolgálatnak tekinted-e a hivatásod? Tudod mi a hivatásod? Ha bármely kérdésre NEM a felelet, akkor azért vagy most itt, hogy elkezdj, vagy újra elkezdj tájékozódni. Nekünk lehet, hogy éppen arra van szükségünk, hogy felnézzünk végre az égre, mert túl sokáig jártunk már lehorgasztott fejjel; lehet, hogy jobban körül kellene néznünk, kik azok, akiket Isten ránk bízott családban, munkahelyen; és lehet, hogy magunkba is nézni kellene, leszámolni végre sok mérgező élethazugsággal. Bizonyos az, hogy mielőtt hirdetni kezdjük az örömhírt, előbb nekünk magunknak kell azt meghallani. És hogy mi ez a jó hír? Ugyanaz, mint kétezer évvel ezelőtt! Nem a csillagok állásából és nem a műholdakról kell nekünk leolvasni a helyzetünket, mert az isteni Sophia (Mt 11,19) és Logos (Jn 1,14), a Bibliában bölcsességnek és rendező elvnek is nevezett Jézus Krisztus ma is él és utat mutat, hogy az élet országútján ne szenvedjünk balesetet, ne sodródjunk „szélsőséges” mellékutakra, de ne legyünk „úton állók” se, hanem biztosan érjünk célba. És valójában ez a felelet az eredeti „hol van Jézus?” kérdésünkre. Az Atya Isten jobbján, „magasságban és szentségben, de a megtört és alázatos szívűekkel is” (Ézs 57,15). És ezt nem csak az Írás mondja, hanem ezt tapasztalják hívő emberek milliói is szerte a világon. „Itt van Isten köztünk … itt van a középen” mondja az énekünk, és hiszem, hogy most is jelen van ígérete szerint, sőt Ő hívta össze ezt a gyülekezetet, mert élő és aktuális üzenete van számunkra. „Erőt kaptok, hogy tanúim legyetek” mondta egykor, és bár a tanú kifejezés az eredeti szövegben úgy hangzik: mártír, mégsem feltétlenül csak vértanúsággal lehet bizonyságot tenni. A mai nagy kihívás, amihez a Szentlélek megvilágosító erejére különösen is szükségünk van, nem a világ félreeső, civilizálatlan, világtól elzárt zugainak misszionálása, hanem a keresztyén gyökereitől elszakadt nyugati társadalmak újra megszólítása. Ehhez a feladathoz pedig nem elsősorban az Isten ügyéért vérüket ontani kész hősökre, hanem a hitüket tettekre váltani képes hitvallókra van szükség. Igazi mártírok azok, akik élni is hajlandók Istenért, nem csak meghalni… Azok, akik napról- napra odaszánják magukat szolgáló életre. De van még egy legitim válasz a „Hol van Jézus?” kérdésre. Anélkül, hogy misztikus spekulációkba kezdenénk, bátran mondhatjuk, hogy ott van Ő mindenütt, ahol egyháza van. Pál apostol szerint az egyház Krisztus teste (1Kor 12), Jézus földi reprezentánsa. Ez nem azt jelenti, hogy az egyház hibátlan és fogyatkozás nélkül való, inkább azt, hogy ha beteg, akkor Jézus is vele együtt szenved. Micsoda küldetés: tudjuk, hogy Krisztus kereszten megtört teste életet adott a világnak – ugyanígy életet és lelket vinni emberi közösségek életébe, ez az egyház hivatása. Ahogyan Jézust küldte az Atya, úgy küldi Ő is tanítványait, bennünket is a világban való szolgálatra. Mert Isten nem egy magasztos, de elvont és távoli eszme, hanem Isten az inkarnáció Istene, és szeretete mindenkor keresi a testet öltés lehetőségét jócselekedetek, tettek, és tanúskodás, bizonyságtétel formájában. Ez a mi gyülekezetünk hivatása is: hogy a világ katonai és politikai fővárosának környékén élő magyarság számára erőforrás legyen és a Krisztussal való találkozás lehetőségét kínálja. Ha ez megvalósul, akkor elvégeztük a ránk bízott munkát. Ha nem, akkor vegyük elő a tanítványok „munkaköri leírását,” és abból ellenőrizhetjük, hogy mi a dolgunk és mi nem az. Amint utaltam rá, nem a mi dolgunk megszabni Istennek, hogy mit kell tennie. A tanítványok is megpróbálták: „Hát nem most jön el az országod?” Jézus felelete: „Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett. Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek.” Más szóval: arra hívattatok, hogy életetek üzenet legyen, követségben járjatok minden helyzetben, nem pedig az, hogy találgassátok a jövőt. Az eredeti szövegben szereplő két kifejezés világos: az „idő”-ként fordított chronos, amelyből a mi kronológia szavunk származik, a mérhető időt jelenti, a percek, napok, esztendők visszafordíthatatlan múlását. Az „alkalmak” görög megfelelője pedig a chairos, amely nem más, mint az isteni időszámítás mértékegysége, az „alkalmas idő, valamire rendelt idő” amelyet szintén nem manipulálhatunk, és lehet, hogy egyetlen egyszer adatik meg egy egyén, közösség vagy nemzet életében. Jézus arra utal tehát, hogy a tanítvány küldetése tanúskodni az Igazságról akár alkalmas, akár alkalmatlan (számára!) az idő (2Tim 4,2), mert nem tudhatjuk, hogy kinek mikor nyitott a szíve az Evangélium befogadására… Kedves Testvérek, vizsgáljuk meg őszintén lelkiismeretünket, milyen diagnózist lehetne felállítani a mi életünkről és hitünkről. Láttuk azt, hogy a Feltámadottal való találkozás, Krisztus megismerése nem a keresztyén élet végcélja, hanem valójában az igazi feladatok és kalandok kezdete. Aki ezzel megelégszik, félheti az Istent, szeretheti Jézus Krisztust, de még mindig csak erőtelen próbálkozás és nem győzelmes hitvallás az élete. A Szentlélek nélkül nem csak a Szentháromság csonka, hanem a mi hitünk és életünk is. Húsvét is után is van tehát tovább: Pünkösd irányába, a mennyei erővel való betöltekezés és bátor tanúság felé, hogy ne csak vegetáljunk egyik hétvégétől a másikig, túléljük valahogy egyik napot a másik után, hanem lássuk is munkánk, életünk értelmét és célját. Mert a hivatásunk az, ami miatt minket embernek neveznek. A köztes időben, Húsvét után és Pünkösd előtt, arra van lehetősége Isten népének, hogy rendezze sorait, tisztázza a félreértéseket, megerősödjön az ígéretekben, azaz megtalálja a helyét. Nincs is nagyobb békesség annál, mint amikor az ember érzi, helyére került. Adja Isten, hogy valamennyien elmondhassuk ezt magunkról. Milyen jó lenne, ha Lukács ma ezt írhatná rólunk is: „Kedves Teofilus, továbbra sem lettem munkanélküli. Jó hírről számolhatok be: a történet folytatódik, és bőséges anyag áll rendelkezésre, hogy megírhassam a washingtoni magyar apostolok cselekedeteiről írt új könyvemet, mert itt is vannak olyan tanítványok, akik nem csak az égre néznek, és Istentől várnak mindent, hanem odafordulnak egymás felé, sőt észreveszik azokat is, akikhez küldettek. Itt is vannak követek, akik nem a jólét és gazdagság evangéliumát hirdetik, nem csak a kultúrát, a technika és a tudomány vívmányait terjesztik, hanem feltették az életüket arra, hogy életeket mentsenek.” Jézus mondja: Legyetek tanúim, és megkapjátok hozzá az erőt! Veni Spiritus! Jövel Szentlélek Isten! Innen folytatjuk Pünkösdkor.
Ámen |
Vissza
az előző oldalra