| .... |
Kedves Testvérek, Ünneplő Karácsonyi Gyülekezet!Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ilyen jeles napon hirdethetem Isten igéjét először a washington-i gyülekezetben. Nagy kísértése ilyenkor az igehirdetőnek, hogy minden tudását, prédikációinak legjavát egyszerre és hosszan elmondja, hiszen kivételes alkalom, amikor valaki először szólhat egy gyülekezet előtt. Megpróbálok ezért hát csak arról beszélni, ami e megtisztelő felkérés óta egyfolytában a fejemben járt, s az pedig ebben az egy szóban foglalható össze: Bizalom. A karácsonyt megelőző történések és a karácsonyi történet egyik kiemelkedő gondolata számomra a bizalom. Hiszen micsoda Istenbe vetett hit, micsoda bizalom kellett ahhoz, hogy e történet szereplői be tudják teljesíteni küldetésüket, elhivatásukat. Kezdjük mindjárt Máriával a sort. Egy fiatal, hajadon lány, akinek az angyal fiú születését jövendöli. De hiszen még férjnél sincsen, ha kiderül, hogy gyermeket vár, akár halállal is sújthatják, az akkori törvényeknek megfelelően. Mégis, Mária az angyal szavát hallva bízik abban, akitől az üzenet érkezik, hiszen így válaszol: „Íme az Úr szolgálóleánya, történjék velem a te beszéded szerint.” Nem tudhatta, vajon jegyese, József nem kergeti-e el, nem közösítik-e ki, nem hoz-e családjára szégyent, csak bizalommal várta az angyali szó beteljesedését. József, aki megtehette volna, hogy a hír hallatán Máriát megszégyenítve elkergeti, bízott jegyese szavában, és bízott az angyal által közvetített isteni üzenetben is. Bizalommal maradt Mária mellett, s vállalta az utat, Názáretből Bethlehembe, hogy teljesítse a császár parancsát az összeíráson való megjelenéssel. Egy állapotos asszonnyal elindulni ezen az úton egyáltalán nem volt egyszerű, veszélyek leselkedtek az utazókra, de József és Mária bizalommal voltak Isten iránt, s így érkeztek meg a szálláshoz, ahol, mint tudjuk, már nem volt számukra hely. A pásztorok, akik a környéken tanyáztak és őrizték a nyájukat, az Úr angyalát látták, akitől először megrémültek, de aztán az angyalok sokaságától kapott hír hallatán mégis elindultak megkeresni a gyermeket, akiről azt hallották, az Üdvözítő. Ha belegondolunk, micsoda bizalom, micsoda hit kellett ahhoz is, hogy a pásztorok elinduljanak, feladatukat, hivatásukat félretéve megkeresni azt a gyermeket, akiről a hírt kapták. Aztán a Máté evangéliumában említett bölcsek, vagy ahogyan a néphagyomány ismeri, a három királyok, szintén csak egy hír hallatán és egy csillag vezérlete alatt indulnak el, hogy megkeressék a gyermeket, akiről azt mondják, a zsidók királya, az Üdvözítő lehet. S aztán, amikor megtalálták őt, kerülő úton indultak hazafelé, mert nem akarták elárulni Heródesnek, hogy megtalálták a kisdedet. Bíztak abban, hogy e kivételes személy érdekében vállalt kockázat jó döntés volt. Szinte mindenki, aki a karácsonyi történetben szerepel, valami csodálatos Istenbe vetett bizalomról tett bizonyságot. Persze ez az idő, amikor Krisztus született, telis tele volt várakozással. A zsidóság már szinte pattanásig feszülten várta, hogy a próféták által megjövendölt Szabadító, a Messiás megszülessék. Várakozással volt tele a levegő, mindenki várta a nép sorsárnak jobbra fordulását, s ezáltal természetesen a saját életében is valami új, valami jobb beteljesedését. Ezért hát Mária, József, a pásztorok, a bölcsek, mind-mind talán ezt a reménysugarat látták. Ha nem is tudták, érezték, hogy Isten tervének különös részesei ők. Bíztak, hiszen száz és ezer év tapasztalata volt a lelkük mélyén. A zsidó nép tapasztalata, miszerint Isten minden nehézségből kiutat ad, minden háborúság, minden veszteség ellenére valami jobbat készít választottainak. Az Istenbe vetett bizalom évszázados tapasztalata mozdulhatott itt meg a karácsonyi történet szereplői lelkében Hiszen gondoljunk csak Ábrahám és Izsák történetére. Micsoda eszeveszett bizalommal lehetett Ábrahám az Úr felé, hogy fiát, akinek születésére oly sokat várt, ráfektesse az áldozati oltárra, készen arra, hogy az Úr parancsának engedelmeskedve megölje. Isten ezért a bizalomért és engedelmességért jutalmazta őt azzal, hogy nem fogadta el a gyermeket áldozatul, hanem szövetségébe vette Ábrahámot és leszármazottait. Érdemes és érdekes elgondolkodni azon, hogy vajon mi, mai emberek bízunk-e Isten gondviselő akaratában. Engedjük-e magunkat vezetni, amikor pedig nem tudjuk, hová is tart az út, amelyen járunk. Az az érzésem, hogy nem hogy Istenben nem tudunk, merünk, akarunk bízni, de a bizalom az emberi kapcsolatokból is kiveszőfélben van. Hiszen ma már a házasulandók is szerződést kötnek, arra az esetre, ha valami majd nem úgy sikerül, ahogy tervezték. Minden üzleti tranzakciót szerződéskötés előz meg, szerződünk a házunk, autónk kifizetésére, a gyermekünk iskoláztatására, óvodai megőrzésére, szerződünk tornatermi és uszodai tagságunkra, szerződünk a használati cikkeink jótállására, lassan már a szerződéskötésre is külön szerződést írunk. Hol van már a régi idők tisztessége, amikor egy kézfogás többet ért, mint manapság több oldalnyi pecséttel hitelesített aláírás. Egymásban sem bízunk, azokban az emberekben sem bízunk, akiknek az aláírása a szerződéseinken szerepel, hogyan bíznánk hát Istenben, akit nem látunk, akit nem hallunk, akitől nem kapunk pecsétes papírt. Mert képzeljük csak magunkat egy pillanatra a karácsonyi történet szereplőinek helyébe. Mit tennénk mi most, ha, mint ahogyan Mária, azt hallanánk az Úr angyalától, hogy Istentől foganunk gyermeket. Nem hiszem, hogy sokan vállalkoznánk erre a feladatra, hiszen még manapság is sok piszkálódásban és megvetésben van annak része, aki hajadonként vállal gyermeket. Azt is csak sejtem, hogy mit mondanának sokan, ha valaki most itt felállna, és azt mondaná, Isten gyermekét hordozza a szíve alatt. Valószínű nagyon hamar gyógykezelést ajánlanának az illetőnek… Vagy vállalnánk-e, amit a pásztorok, hogy csak egy csillag fényét követve megkeresünk valami idegen gyermeket körülbelül olyan biztonságos környéken, mint mondjuk manapság az afganisztáni hegyek között. Elindulnánk? Vajon az itt jelenlévők közül hányan vágnánk neki az útnak? A pásztorok is nyugodtan mondhatták volna az angyali jelenés láttán, hogy a fáradtságtól, hidegtől és éhségtől már bizonyára rémeket látnak, dehogy indulnak el valami gyereket keresgélni az éjszakába. A napkeleti bölcsek pedig kitalálhattak volna valami mesét, amit aztán Heródesnek megnyugtatásul elmondanak, hogy kérem, nem született itt semmiféle Messiás, tessék minket békén hagyni, hiszen fontos politikai küldetésben vagyunk. Azt hiszem, nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy hamar eldöntsük magunkban, mi bizony nem vállaltuk volna egyik szereplő küldetését, elhivatását sem. Mária, József, a pásztorok, a három királyok viszont felvállalták azt, amire elhivattak. Az első karácsony ezen szereplői mind azzal a tudattal bíztak Istenben, hogy ha veszélyes is, ha nehézségekkel jár is az az út, amelyet választottak, Isten nekik valami jobbat, valami sokkal fontosabbat készített. Isten az ő életüket előre viszi a félelmeken, a kockázatokon, a nehézségeken át. Az atyák és elődeik több ezer éves Istenbe vetett bizalma alapján tudták, hogy az Úr kiválasztása nem hátrafele, hanem előre vezet. Vajon ha most, ebben a percben angyali üzenetet hallanánk, értenénk-e, komolyan vennénk-e? Vajon tudunk-e bízni Istenben úgy, ahogyan a karácsonyi történet szereplői. Van-e hitünk? Van-e elég bátorságunk hinni, bízni? Ha most, itt állna előttünk az angyal isteni üzenetet hirdetve, nem takarnánk-e el a szemünk és nem fognánk-e be a fülünk? Hiszen azt már tudjuk, hogy az Istennek való engedelmesség mindig nehezebb, mint a magunk feje után menni. Isten törvényének követéséért, a hitért manapság leginkább gúnyos mosoly jár. A világ kineveti azt, aki hisz és Istenben bízik. A kérdés tehát, merünk-e bízni az Úrban? El merjük-e hinni, hogy az Úr szólít bennünket? Mert ő ma is szól, ma is szólít, ma is hív. Hív, hogy megtaláljuk az utat, amelyen járnunk kell, és hív, hogy ezen az úton megtaláljuk a bethlehemi gyermeket. Vajon világít-e nekünk is az a csillag? Ha kétségeink támadnának, gondoljunk csak arra: mi nem csak a karácsonyi csodát ismerhetjük, hanem egy annál még nagyobbat, a Húsvét csodáját is. Mi tudjuk, hogy a karácsonyi gyermek felnőtté válva Nagypénteken, a kereszten az Atyába vetett abszolút bizalommal vállalta küldetését. A keresztfáról nézve a történet vége, a küldetés beteljesítése a halál volt. Isten szemszögéből nézve pedig a feltámadás. Ez a húsvéti csoda, a feltámadás csodája a bizonyíték, hogy Isten mindig jobbat készít nekünk, mint amit mi várunk, vagy amit felfoghatunk. Mindenki életében van egy kihívás, egy elhívás, egy terv, amit Isten elénk állit. Isten szól hozzánk, ma is, hív bennünket, ma is, e karácsonyon is, hogy induljunk el egy úton. Ez az út, valószínűleg rögös és kacskaringós, sokszor félelmetes, sokszor magányos lesz, de a végén csoda vár. Karácsonyi csoda, isteni csoda. Az Istennel való találkozás csodája. Kedves Testvérek, én e mai napon, 2007 szent karácsonyán azt kívánom mindannyiunknak, hogy merjünk bízni az Úrban. Merjük meghallani a hívó szót, merjünk elindulni az úton. Merjük követni a bethlehemi csillagot, mint ahogyan Mária, József, a pásztorok, a bölcsek, mind-mind elindultak az ismeretlen felé a nehézségek, veszélyek ellenére is, tudván, hogy valami csodálatos dolog részesei ők. Ilyen csodálatos dolog részesei lehetünk mi is. Mert Isten kétezer év eltelte után is hív. Hív minket, akik pontosan olyan egyszerű emberek vagyunk, mint Mária, József, a pásztorok vagy a bölcsek. Van egy számunkra kijelölt út, amitől meg lehet ijedni, hiszen ismeretlen, de amin el is lehet indulni. S hogy ezen az úton végig tudjunk menni, emlékezzünk Ézsaiás szavaira: „Isten erőt ad a megfáradtaknak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi... És akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok..." Ma, 2007 karácsonyán bízzunk az Úrban, várjuk az angyali hírnököt, és keressük az életünk égboltján a betlehemi csillagot, hogy elvezessen bennünket Hozzá. Ámen |
Vissza
az előző oldalra