| .... |
Keresztyén Testvéreim!Éppen egy hónappal ezelőtt majdnem elmaradt az istentiszteletünk hóesés miatt, sőt még egy hete, a nemzeti ünnepen is elő kellett venni a kesztyűt és a sálat, mert a böjti szelek kemény téli faggyal köszöntötték március idusát. Mostanra azonban beköszöntött a tavasz Washingtonba. Fürge mókusokat látni mindenütt, madárcsicsergéstől hangosak a hajnalok, pompás virágaikat bontogatják a kerti fák, szemeink előtt megy végbe a természet éledése téli álmából. A Nap sugarai egyformán melegítik a Földet és a szívünket, magunkon érezzük a változást, a téli depresszió elmúlását és az életnek való újult örömöt. Igazi feltámadásnak vagyunk tanúi és részesei évről-évre, és templomainkban meg is ünnepeljük az élet győzelmét a halál felett a tavaszi napéjegyenlőséget követő első telihold utáni első vasárnapon, vagyis Húsvétkor. Igen, két hét múlva, a Feltámadás ünnepén mi is újra összegyűlünk ezen a helyen, hogy ujjongó örömmel adjuk hálát Istennek az elmúlhatatlan örök élet drága ajándékáért. Mert nekünk keresztyéneknek megvan az a kiváltságunk, hogy többet jelenthet számunkra a Húsvét, mint piros tojást, nyuszit, vagy pelyhes kiscsirkét… Nem múlhat el számunkra úgy az ünnep, hogy az Igében, az istentisztelet közösségében, és az úrvacsorában ne találkoznánk Megváltónkkal, Jézus Krisztussal. Krisztussal, akiben ugyanazt a Názáreti Jézust ismerjük fel, aki értünk és az üdvösségünkért dicsőségéről lemondott, vállalta az emberi sorsot és a kereszt kínhalálát. Akinek az életébe került az, hogy hitvallásunkban mi is megvallhassuk: „Hiszem a feltámadást, és az örök életet.” Mert a Szentírás tanítása szerint – még ha sokan megbotránkoznak is rajta - nincsen olyan, hogy lélek halhatatlansága, nincsen belénk programozott automatikus élet a halál után, hanem bűneink miatt valóságos meghalás van, és ha van reménységünk a boldog feltámadás felől, az egyedül Krisztus által lehetséges. A Húsvétnak igazán örülni tehát az tud, aki ott járt a Golgotán, ahol miattunk, helyettünk, és értünk szenvedett az egyetlen igaz ember, akiben ítélője, Pilátus sem talált semmi bűnt, és így állította valamennyiünk elé: Ecce homo! – Íme az ember! Ezen a mai böjti vasárnapon Jézus Krisztust kísérjük lélekben a Nagypéntek felé vezető útján, együtt készülve a keresztyénség legnagyobb ünnepére úgy, hogy igyekszünk jobban megismerni, kicsoda Ő, és hogy kik vagyunk mi. Tudjuk azt, hogy Jézus sokféleképpen mutatkozik be számunkra, mindig más összefüggésben világít rá személyének titkára. Ő az út, az igazság, a Feltámadás és az élet, a világ világossága, az igazi szőlőtő, az élet kenyere. Most pedig úgy jelenti ki magát, mint a jó pásztor. Mielőtt azonban mélységében foglalkoznánk ezzel a képpel, szükséges elhárítani néhány akadályt a helyes megértés útjából, hiszen a mi fogalmaink nem biztos, hogy pontosan fedik a pásztori hivatás igazi jelentését. A mezőgazdasági kultúra háttérbe szorulásával a modern társadalmakban, így Magyarországon és Amerikában is, a pásztor alakjának egyfajta idealizálása ment végbe. A szó hallatán szinte önkéntelenül is lágy pasztellszínekkel festett pásztorképekre gondolunk, esetleg felcsendülnek bennünk a népdal sorai: A juhásznak jól megy dolga, egyik dombról a másikra, / Legelteti nyáját, fújja furulyáját, bú nélkül éli világát. / Sajt, túró az eledele, száraz kenyér van melléje, / Vizet iszik rája, rágyújt pipájára, mégis piros az orcája. Vagy eszembe jut egyik kedves ismerősünk, akinek van egy kis vállalkozása. Éppen autóval rohant valamit elintézni, amikor meglátott az út mentén egy juhászt a nyájával, megállt, csak nézte a békés jelenetet, és szinte megállt vele a rohanó idő, amíg néhány percig maga is ilyen végtelenül egyszerű, gondtalan és stressz-mentes életről álmodott. Mondanom sem kell, hogy Jézusnak nem ilyen juhász lebegett szemei előtt, amikor pásztorhoz hasonlította magát. Inkább két dologra gondolhatott: Először is az éjszakára – ez tűnik ki szavaiból –, amikor a pásztor az életével játszik, ha vadállatok vagy rablók fenyegetik a nyájat. Az éjszakára, amely megmutatja a különbséget a béres és a pásztor között. A béres nem törődik a nyájjal, csak a fizetéssel, ezért elfut, ha veszély közeleg; a pásztor pedig nem törődik az életével, csak a rábízott bárányokkal, ezért nem számítja a kockázatot, hanem hű marad bármi áron hivatásához. Másodszor pedig – és ezt a kontextusból tudjuk –, a felelőtlen, hűtlen pásztorokra gondolt Jézus, akik a nyáj húsából magukat hizlalják, a kényelmet lesik, nem a dús legelőket, és elfelejtik, hogy majd a számadáskor minden egyes juhval el kell számolniuk. A képmutató írástudókra és farizeusokra, akik pásztor létükre rosszabbak mint a tolvajok és a rablók, mert megtévesztik az embereket, amikor azt állítják, hogy ismerik az utat és látják a jövőt, valójában pedig szemet hunyva, vakon vezetik pusztulásba az egész közösséget... (Jn 9,40k.) Tudjuk azt, hogy a főleg állattenyésztéssel foglalkozó természeti népek szemében az ideális vezető a pásztor, aki nem engedi hogy egy is elvesszen a nyájból Nem véletlen, hogy a királyt, sőt még magát Istent is pásztorhoz hasonlítják. A legendás Dávid pásztorfiú volt, a zsoltáríró pedig Istent nevezi őriző pásztorának. Nem tudom ma kinek milyen kép jutna eszébe, ha egy jó vezetőt kellene elképzelni. Én karmesterre gondolnék, aki nem engedi a sok zenészt eltérni a kottában leírt úttól, hanem a különböző szólamokat együtt tartja, és a természetes különbözőségből csodálatos harmóniát teremt. De a jó vezető képét testesíti meg a hajóskapitány is, aki a viharos tengeren is biztosan tartja a kormányt, és a bajban is legutoljára hagyja el a hajót. Vagy a jó példával serege élen járó tábornok, aki a legelső vonalban, a katonái előtt indul a harcba. Igaz ugyan tehát, hogy a pásztorok egyre inkább eltűnnek a mezőkről, a pásztori szerep azonban mégis megjelenik az élet számos területén. Nem elsősorban a lelki-pásztorokra gondolok, mert a szélsőségesen liberális médiának hála lassan lakatlan szigetre kell költözzenek, ott talán még lehet valami tekintélyük. Inkább élek egy igazán modern, a repülés világából kölcsönvett példával. A pilóták számára a tudomány és a technika évszázadában is az életet jelentheti a pásztor, ami nem más, mint egy repülőgép, amit a fogadó repülőtérről akkor küldenek fel, ha egy messzi útról érkező járat bajba kerül, mert az időjárási helyzet bonyolult, és a biztonságos leszállást segítő műszerek nem működnek megfelelően. Ebben az összefüggésben tehát a pásztor az, aki elénk jön és haza vezet, amikor eltévedtünk, vagy ismeretlen, idegen kikötő felé tartunk. Vigyük magunkkal ezeket a gondolatokat, és házi feladatként próbáljuk megfogalmazni a magunk számára, hogy mit üzen, mit mond Jézus személyesen nekünk, amikor jó pásztorhoz hasonlítja önmagát! Nem akarok találgatásba bocsátkozni, de a fentiek alapján úgy érzem, hogy a mai embernek valójában egyáltalán nem a „jó pásztor” képének megragadásával van problémája, hanem egyszerűen csak nem könnyű nekünk báránynak lenni. Nem könnyű, mert a világ érdeke azt diktálja, hogy elhitesse velünk, hogy a Krisztus nyája nem szelíd és engedelmes bárányokból áll, hanem ostoba birkákból, akiknek nincs is önálló akaratuk, és ezért csak csordába verődve érzik jól magukat, ahol mindig csak ugyanazt csinálják, amit a többiek. Jelentem én bárány vagyok, nem birka! És hiába képzeljük azt gőgösen és büszkén, hogy az atomjaira hullott, személytelen és individuális társadalom ideális tagjai mind saját maguk pásztorai, attól még Jézus ma is csak azt látja szomorúan, amikor ránk tekint, hogy olyanok vagyunk, mint a pásztor nélkül való juhok. Dolgozunk, intézkedünk, szervezünk, és azt hisszük, hogy ettől nagyon fontosak vagyunk, pedig tudjuk és érezzük, hogy jobb lenne békésen legelésző nyáj képét mutatni, mint felbolydult méhkasét vagy megzavart hangyabolyét. Pedig megtanulhattunk volna már a leckét, hiszen mióta magunk vettük kézbe a pásztorbotot, szemügyre vehetjük fáradozásaink igazán lenyűgöző eredményeit: nincs többé idill, nyugalom, felüdülés, csak rohanás van szakadatlanul és soha meg nem elégedés, nincsenek már dúsan zöldellő legelőink, csak vegyszerekkel kilúgozott és jóformán legeltetésre is alkalmatlan földjeink, friss forrásvíz helyett pedig megelégszünk jéghideg Coca-Colával. Nincs szükségünk még hamis pásztorokra, se mert külső segítség nélkül, ravaszul be tudjuk csapni önmagunkat is. Amikor mégis rábízzuk életünket valakire vagy valamire, akkor tolvajnak és rablónak bizonyul minden: megcsal a beauty business, mert a bennem lévő sötétséget és gonoszságot nem tudja széppé varázsolni púderrel, krémmel és plasztikai műtéttel; megcsal a medicína, mert a végső ellenséget, a halált nem tudja gyógyítani sem gyógyszer, sem kés, sem besugárzás; megcsal a vagyon és a gazdagság, mert boldogságot ígér, de nem tudja megadni; megcsal a politika, mert igazságról beszél, de csak a hazugságot takargatja ígéreteivel; és gyakran megcsalnak a képmutató hamis pásztorok, akik saját szájuk íze szerint ferdítik Isten Igéjét; megcsal az egész világ, mert ha jól dolgozok az utolsó bőrt is lenyúzza rólam, és ha meghalok, még a temetésemből is üzletet csinál. Ismered ezt az érzést, és azt mondod elég volt? Szeretnél egy pásztort életed felett, aki számára nem egy igazolványszám vagy, egy DNS-kód, vagy ujjlenyomat, hanem a neveden szólít, sőt a becenevedet is ismeri, egy pásztort, akinek a közelsége a halál árnyéka völgyében járva is békességet ad? Jézus mondja: „Én vagyok a jó pásztor … a tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson; én azért jöttem, hogy életetek legyen, sőt bőségben éljetek.” Az eredeti szövegben a bőségben élni kifejezés olyan életre vonatkozik, ami több, mint puszta létezés, mert messze túlárad a hétköznapin, és a vegetációval szemben teljességet, egész-séget takar. Ki ne szeretne ilyen túlcsorduló életet? Márpedig Jézus ingyen kínálja, és a mi szégyenünk, hogy akkor, amikor már mobiltelefonjaink is képesek hangfelismerésre, mi nem halljuk meg a különbséget az igazság és a hazugság között. Mert ehhez valójában nagyon is intelligens és bölcs bárányokra van szükség, olyanokra, akik képesek disztingválni, vagyis különbséget tenni múló és örök értékek között, a rabló és a pásztor között, az élet és a halál hangjai között. Olyanokra, akiknek kedvesebben cseng a jó pásztor hangja, mint a Da Vinci kód, vagy Júdás evangéliumának hangja. Olyanokra, akiket még a lelkipásztor sem tud megtéveszteni, ha nem az Igazságot hirdeti. Nagyböjt az önmegtagadás és lemondás ideje. A mai igehirdetés arra bíztat, hogy adjuk át életünk pásztorbotját Krisztusnak, hogy lelkünknek nyugalmat találjunk és biztosan célba érkezzünk. S hogy miért tehetjük ezt bátran, miért hihetünk neki? Két érvet mondok csak, egyik megdöbbentőbb, mint a másik. Először is, mert azt is mondja magáról, hogy Ő a juhok ajtaja. Sokáig azt gondoltam, tudom mit jelenet ez. Persze, Jézus a kitárt és nyitott ajtó az Atyához, rajta keresztül léphetünk Isten közelségébe. Az írásmagyarázók azonban egyértelműen rámutatnak, hogy ennél sokkal plasztikusabb a kép, és az akkori hallgatóság minden bizonnyal nem így értette. A juhok ajtaja ugyanis a szó szoros értelmében a pásztor volt, aki a biztonságosan körbekerített karám egyetlen szabadon hagyott bejáratához éjjel lefeküdt, és ezzel világos üzenetet küldött minden támadónak: csak a testemen át. Igen, Jézus Nagypéntekre gondolt, amikor letette az életét juhai és az ellenség közé, hogy saját testével hárítsa el a ránk leselkedő halálos veszélyt. „Úgy szerette földi nyáját, meghalt érte jó Urunk” – ilyen kiváltságot jelent Isten legelőjének nyájában báránynak lenni. Jézus tudta, mit beszél, amikor jó pásztorhoz és a juhok ajtajához hasonlította magát. Az igazságról rengetegen szeretnek beszélni, csak nagyon kevesen élnek aszerint, Ő meg is halt érte. De mégsem ez a legfőbb érv, amiért hihetünk neki. A legmegdöbbentőbb az, hogy Jézus nemcsak ismeri nyáját, hanem maga is nagyon jól tudja mit jelent báránynak lenni a farkasok világában. Mert a jó pásztor nem más, mint az Isten ama báránya, aki elveszi a világ bűneit… Azért lehet jó pásztor, mert ismeri az egész utat a szenvedésből dicsőségbe, a Golgotától Húsvét hajnaláig. Tudja és ismeri, mert maga is végigjárta. Ez a keresztyénségben a felülmúlhatatlan unicum: a pásztor olyanná lett, mint a juhai, Isten Fia emberi sorsot vállalt, velünk eggyé lett, hogy egykor mi is ott lehessünk, ahol most Ő van, az Atya jobbján. Akarjuk, hogy ilyen pásztor legyen Úr életünk felett? Ha végignézek gyülekezetünkön, biztos vagyok, hogy akarjuk. Ezért gyűlünk össze az Amerikai magyar diaszpórában rendszeresen a szétszórtságból mint Isten legelőjének nyája, és eljövünk DC-ből, Virginiából, Marylandből, sőt sokan még messzebbről, mert vágyunk a mindig friss lelki eledelre és az őszinte, igaz szóra, a jó pásztor kezére akarjuk bízni életünket, mert áhítjuk a békességet Istennel, önmagunkkal, és a világgal. Böjt hátralévő napjaiban és Nagypénteken gondoljunk arra, mi teszi Jézus Krisztust jó pásztorrá: életét adja a juhokért!
Ámen |
Vissza
az előző oldalra