| .... |
Kedves Gyülekezet!Az emberiség egyetemes tapasztalata, hogy két út van. Odüsszeusz előtt két nőalak szimbolizálta a bűn és az erény útját, a vallásos tapasztalat az élet és halál útját állítja egymással szembe, a keresztyénség pedig a keskeny és a széles út alternatíváját adja elénk. Az emberi lét döntések sorozata, újra és újra válaszúton találjuk magunkat, és választásra kényszerülünk. A széles út hangos zajjal sürgetve csábít és vonz, ezzel szemben a keskeny út – amely az életre visz –, halkan hívogat. Ember, válassz! – ez a hivatásunk, hogy megtanuljunk különbséget tenni, különbséget múlandó és örök értékek között, és tudjuk a jót választani. A mai embernek különösen is nehéz a dolga, hiszen megszámlálhatatlan alternatívát kínál ez a zavarodott világ arra, hogy hogyan is kell élni. Az általános bizonytalanság mutatója, hogy valósággal hódítanak a különféle világvallások elemeiből, féltudományos ismeretekből, és ezoterikus, misztikus filozófiákból szőtt képtelen irányzatok még az ún. hívő emberek körében is (elegendő csak a rendkívüli népszerűségnek örvendő mormon vallás vagy a szcientológia tanításaira gondolni). Önjelölt életmód tanácsadók szakadatlanul tömik a postaládánkat, hívják a telefonunkat, küldik az e-mailjeiket, hogy valamiképpen meggyőzzenek róla, hogy az általuk kínált tudás nélkül csak eltékozoljuk az életünket. A manipuláció mesterei ádáz harcot vívnak egymással a lelkünkért. Nem csoda, ha élet-utunk egy-egy kereszteződéséhez érve elbizonytalanodunk, mert minden ösvény egyformán csábító. Jó felé tartunk, vagy már eltévedtünk, vajon ki mondja meg? A költő, akinek már elege lett a tehetetlen sodródásból, így sóhajt fel: „Vonzások közt, de hívás nélkül, / Elég lehet az égboltnak talán.” A puszta létnél többre, jobb sorsra szánt ember azonban többre hívatott, mint a fizikai törvényeknek kiszolgáltatott égitestek roppant kozmikus pályáikon. Az embernek megadatott a választás szabadsága! Madách az Úr szájába adott szavakkal így bíztatja az emberiséget képviselő Ádámot: „ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd / Szüntelenűl, mely visszaint s emel, / Csak azt kövesd.” A jó hír tehát az, testvérek, hogy át lehet szelni az élet óceánját anélkül, hogy hajótörést szenvednénk, úgy, mint a napokban az Antarktisznél szerencsétlenül járt tengerjáró. Isten vezetni, navigálni akar minket a leselkedő ismeretlen veszélyek, a felszín alatt alattomosan megbúvó jéghegyek között, hogy biztosan révbe érkezzünk. Erről az égi hívásról szól ez a prédikáció. Pál apostol római keresztyénekhez írt levelének köszöntőjében is az egyik kulcsfogalom az Isten hívása, az elhívás. Az igazság azonban az, hogy a mi számunkra erősen leterhelt fogalomról van szó, hiszen olyan erős bennünk az önmegvalósítási vágy és a sokszor magunk előtt is leplezett gőg. Annyi kiábrándító tapasztalat után korunk még mindig képes elhitetni, hogy döntési szabadságunk korlátlan, akaratunk szabad, és ezért tetszés szerint magunk alakíthatjuk sorsunkat. Nos, az isteni elhívásnak nyugtalanítani kellene azokat, akik meg vannak győződve arról, hogy maguktól is a helyes utat tudják választani… Eltévedtünk. Keressük utunkat, keressük helyünket, mert érezzük és tudjuk, hogy ez a világ nem a békét és biztonságot adó atyai ház immár, hanem a Teremtőjüktől elidegenedett, önmagukat istenítő teremtmények világa, mely szívfájdító módon sóhajtozik és nyög a hiábavalóság, értelmetlenség átka miatt. Él bennünk a vágy, hogy visszataláljuk az elveszített Éden viszonyai közé, az élet kiapadhatatlan forrásának közelségébe, de Jézus egyik tanítványával, Tamással együtt be kell vallanunk: ugyan honnan tudnánk az utat?! A Föld ismét kietlennek és úttalan pusztának tűnik, mint a teremtés hajnalán, melyben csak a csalóka délibáb kényszeríti ördögi körbe az oázis után vágyódó megfáradt, elgyötört vándort. A heroikus önüdvözítési vállalkozások mindig tragikus kudarccal végződnek... Bajban vagyunk tehát, látszólag teljesen magunkra hagyatva, a „semmi ágán.” A filozófusnak lenne igaza, és a világ tényleg „némán bezárt az abszolút szenvedésbe?” Természetesen nem erről van szó. De ahogyan az eltévedt ember csak fentről, a helymeghatározó műholdaktól remélhet biztos tájékozódást, ugyanígy lelki értelemben is felfelé kell nekünk tájékozódni, és az Istentől kérni útbaigazítást. Onnan felülről hangzik a tévelygő ember után kutató szózat: „Ádám, hol vagy?” A Római levél írója, Pál apostol is így menekült meg: Isten őt is megszólította, elhívta apostollá, ostorából eszközévé tette. Nem csoda, hogy az egyház története során mindig nagy megújulással járt a levél újrafelfedezése (Ágoston, Luther, Barth…), mert szinte egyedülálló módon mutatja be a bajba jutott emberért szüntelenül cselekedni kész Istent, aki ingyen kegyelméből nyúl le értünk és viszi véghez üdvösségünket. Mert mindnyájan tékozló fiak vagyunk, akiknek osztályrészünk menekülő élet, de tudnunk kell, hogy fellegeken és óceánokon keresztül száguld elénk, siet segítségünkre az Atya. Tudtunkra adta, hogy haza vár, van számunkra elkészített, biztonságos kikötő, és nem a megsemmisülés, az üres sötétség a jövő. Nem a vakmerő és lázadó hősieskedés, partizánkodás a megoldás tehát, nem kell bebizonyítani, hogy képesek vagyunk rá, meg tudjuk csinálni, saját erőnkből is eljutunk a célba. Isten felette van az erőnket próbára tevő útvesztőknek és labirintusoknak, ezért hangjára figyelve győztesként kerülhetünk ki azokból. Az Atya nem szűnik meg hívni magához gyermekeit, egyre csak hív, mégpedig úgy, hogy az ember lelke megremeg belé. Igen, mert a hívás halkan, szelíden, a lélek csendjében hangzik – de mégis minden hívásnál megindítóbban: mert Isten hívásának jele a kereszt szimbóluma, az Ég és Föld közé feszített Fiúnak keresztje, mely az áldozatról szól: bár saját világába jött, de az övéi nem fogadták be (Jn 1,11). Mégsem vádol, hanem hív: Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és terheket cipeltek (Mt 11,28), egy másik helyen pedig így szól: ha felemeltetem a Földről, magamhoz vonzok mindeneket (Jn 12,32). Elvégeztetett, a szabadulás a bajból készen van, és számunkra is hozzáférhető, mert Isten valamennyiünket szenvedélyesen keres és egyen-egyenként hív, hogy valamiképpen el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen (Jn 3,16). A mennyei magasságokat és a lélek mélységeit megjárva azonban most szálljunk le, és koncentráljunk újra a Földre, mert különben könnyedén elfelejtjük, hogy az elhívás nem öncél, nem valami l’art pour l’art dolog. Krisztusról azt olvassuk, hogy Istenségét nem tekintette megkülönböztetett kiváltságnak, hanem megüresítette magát, és szolgává lett (Fil 2,7). Ez az önfeláldozó Jézus mondhatja egyedül azt a paradox kijelentést, hogy „aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja” (Lk 9,24). Hogy is van ez? Aki a keskeny utat, az élet útját akarja választani, a szolgálat útját választja, mert áldozatban van az igazi élet. Valójában azt gondolom, hogy csak akkor mondhatjuk, hogy megsejtettünk valamit Krisztus titkából, ha már nem hisszük, hogy mi vagyunk a világ közepe, és átengedjük Istennek ezt az Őt megillető helyet, és ha másokat magunknál különbnek tartunk, mert az önkiszolgálás csak önteltté tesz, mások szolgálata azonban célt és értelmet, méltóságot ad az életünknek. Elhívás és elküldés így tartozik elválaszthatatlanul össze Isten gondolatában. A háláról van szó, mert amint mostanra kiderült, a hálaadás nem amerikai találmány, hanem a keresztyén ember alapmagatartása a szabadító Istennel szemben. A hála annak jele, hogy elhívásunkat nem olcsó, hanem drága kegyelem művének tekintjük. A hálás élet ezért tulajdonképpen istentisztelet. Talán sokak számára furcsán hangzik, de a Biblia szerint az istentisztelet nem korlátozódik a vasárnap délelőtti templomlátogatásra, hanem gyermekeink nevelése, a ránk bízott munka tisztességes elvégzése, a vagyonunk vagy befolyásunk használata (vagy nem használata), a szeretteinkkel, beosztott alkalmazottainkkal, sőt az ellenségeinkkel való bánásmód is mind-mind az életünk istentiszteletének liturgiai elemei. Mert a hálás élet istentisztelet, mégpedig örvendező, hálaadó istentisztelet! Milyen nagyszerű, hogy így tekinthetjük az életet: nem a véletlennek tulajdonítjuk, és nem szenvedünk az értelmetlensége miatt, hanem megköszönjük Istennek és odaszánjuk dicsőségére! Pál apostol ezt a hálás odaszánást megszentelődésnek nevezi, és a Krisztus képére való fokozatos formálódást érti alatta. Bizony ebben is az értünk cselekvő Isten siet segítségünkre, még mielőtt érdemeinkkel kezdenénk dicsekedni. A mi szentségünk csak álnok képmutatás lenne és nem több merő szenteskedésnél. Ám az igazság az, hogy a szent Isten közelében az ember nem marad az, aki volt, hanem felszabadul a másokhoz és a körülményekhez való alkalmazkodás kényszere alól, és a Szentlélek erőterében egyedülálló módon önmagára talál, a hívásra felel, vagyis hivatásának megfelel. Az élet szentségének megértése fokozatosan szent élethez vezet. Az apostol úgy beszél a római gyülekezet egészen hétköznapi keresztyéneiről, mint akiket Isten elhívott és megszentelt (Rm 1,7). Ne engedjük magunkat megtéveszteni a képzőművészet időtlen és emberfeletti magasságokba idealizált szent-ábrázolásaitól, akiknek már nincs is közük ehhez a világhoz. A Római gyülekezet és a mindenkori egyház elhívott szentjei éppen a világban és a világért munkálkodnak. Útvesztőből így érkeztünk el a szolgálat, az áldozatvállalás keskeny útjára és együtt örülhetünk Isten szabadításának. A megoldás nem a mienk, nem azé aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené (Rm 9,16). Ez a tudat alázatban tart bennünket. Krisztus mondja: Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek (Jn 15,16). A Szentírás nyelvén a gyümölcstermő és a hálás élet ugyanazt jelenti. Tehát, szent testvéreim, van okunk a hálaadásra bőséggel, mert Isten nemcsak utat mutatott számunkra, hanem azzal a kiváltsággal is megajándékozott, hogy mi is, útmutatók lehetünk, két lábon járó jelzőtáblák a keresők, útkeresők, kiútkeresők számára. Feleljünk az elhívásra, és adjunk hálát Istenünknek az életünkkel! Övé a dicsőség mindörökké. Ámen |
Vissza
az előző oldalra