| .... |
Kedves Testvéreim!Október végén itt Észak-Amerikában a legtöbb embert a Halloween foglalkoztatja, mi azonban nem ezért gyűltünk össze, hanem a reformációt ünnepelni. 1517. október 31-én Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes kitűzte az egyház megújulását sürgető 95 tételét a németországi Wittenberg vártemplomának kapujára. Szerte a világon a protestáns keresztyének megemlékeznek erről a 490 évvel ezelőtt történt eseményről, így mi, reformátusok is felidézzük ilyenkor legfontosabb tételeinket: Egyedül a Szentírás hitünk és életünk zsinórmértéke, egyedül a hit számít üdvösségünk szempontjából, egyedül a kegyelem miatt lehet örök életünk, egyedül Krisztus a közbenjáró Isten és az emberek között, és mindenért egyedül Istené a dicsőség (ezért nem önmagunk vállveregetése a reformációról való megemlékezés, hanem az Örökkévaló Istennek való hálaadás). Ünnepelni jöttünk erre az istentiszteletre, mégpedig olyan valakit, aki nagyobb, mint Luther Márton, Kálvin János, vagy Károlyi Gáspár. Igen, Jézus Krisztusról van szó, aki a legnagyobb reformot – mégpedig pozitív reformot… – hozta el az emberiség történetében: Szabaddá tette az utat Istenhez. Jézus Krisztusról, aki „értünk az emberekért és a mi üdvösségünkért szállt alá a mennyből” és szenvedett megváltó kereszthalált. Jézus szeretett ünnepelni. Rendszeresen ott volt Jeruzsálemben a nagy zarándokünnepeken gyermekkorától kezdve. Most is a fővárosba megy és útja szokás szerint a Templomba vezet. Messziről érkezett, vidékről gyalogolt idáig, hogy dicsérhesse Istent a szent helyen. Csordultig van szíve az örömmel – de amikor körülnéz, nagyot csalódik. Hirtelen úgy érzi, hogy piactérre került, nem is a Templomban van. Ugyanaz az érzés, ami Luther-t is elfogta, amikor látta, hogy a szent dolgokból üzletet csinálnak, és pénzért árulják a bűnbocsánatot a papok. Miért háborodott fel Krisztus? Hiszen galambárusokra szükség van, hogy a zarándokok megvehessék az áldozatra szánt madarakat; és pénzváltók is kellenek, hiszen a Birodalom különböző tartományaiból érkezők más-más pénzt hoztak magukkal. Igen, ez mind fontos és szükséges, csak az a baj, hogy valami még sokkal fontosabb merült feledésbe. Pont az a baj, hogy a vallás vezetőinek már minden szempont előrébb való, mint az Isten akarata. Elfelejtették már régen, hogy a pogányok udvara, ahol a kereskedők felállították sátraikat, eredetileg missziói terület. Azért építették azt az udvart, hogy az idegenek is, akiknek a Templomba nem volt szabad belépni, ott imádkozhassanak. Nem véletlenül ér véget a történet azzal a tanítással, hogy „az én házam az imádság háza lesz minden nép számára, ti pedig rablók barlangjává tettétek.” Nem tudtak elég kívülálló, de érdeklődő idegent odavonzani, ezért vállalkozókkal, üzletemberekkel töltötték meg, hogy valahogy mégis tele legyen a Templom. Na ilyenkor van szükség reformációra, amikor az egyház elfelejti, hogy kicsoda az Isten, és csak a földi dolgokkal törődik. Ritkán látjuk Jézust dühösnek. De jó megjegyezni ezt a képet róla! A 20. század egyik leghíresebb és legnagyobb hatású filozófusa, Nietzsche, a keresztyénség nagy bírálója egyszer azt mondta, meg kellene egyszer végre váltani a keresztyéneket az olyan megváltóktól, mint Krisztus, mert ő a gyengeség vallását hirdeti. Krisztus azt üzeni Nietzschének, hogy nem gyenge… Nem azért halt meg a kereszten, mert nem tudott harcolni, hanem mert vállalta, hogy áldozat lesz. Íme, ha kell, erőszakhoz folyamodik, kárt okoz és rombol. Azt üzeni ezzel, hogy nincs lelki megújulás a gonosz elleni harc nélkül. Nem lehet egyszerre szolgálni a kényelemnek, anyagiasságnak és Istennek. De nem értettük meg Jézust, ha csak egy ostorral csapkodó dühös vallásos fanatikust látunk benne. Túl az emberi tényezőn van ugyanis egy mélyebb jelentése is ennek a történetnek. Izraelben nemcsak a Templomépítés, de a Templom megtisztítása is az uralkodók joga volt. A kultuszreform királyi kiváltság! Ha tudjuk ezt, akkor nem botránkozunk meg, hanem messiási jelet látunk ebben az eseményben. A Templom megtisztításának története sem szól tehát másról, mint arról, hogy Jézus a Messiás, akinek hatalma van a bűnös és önző világ felett, és gyakorolja is ezt a hatalmát az ember javára, a mi javunkra. Ő az, akit az Atya arra rendelt, hogy rendet tegyen, hogy kiegyenesítse ami elferdült. Ne értsük félre, nem a gazdasággal és a kereskedelemmel van baja Jézusnak, nem a profán dolgokkal, hanem a szentekkel. Mert lehet imádkozni világi ügyekben forgolódva is, de itt a Templomban sem imádkoztak, sőt azokat is akadályozták, akik ezért jöttek. Vajon mi mást üzenhet ez a történet a ma egyházának, mint programot?! Őszi nagytakarítást, ha úgy tetszik. Mert nem csak a Bibliát lepheti be a por, ha nem nyitjuk ki, hanem bizony belephet kőtemplomokat, belepheti a hitünket, bennünket magunkat is, akik a Szentlélek templomai vagyunk. Jézus kitakarította a Templomot Jeruzsálemben, de akkor és ott nem talált olyanokat, akik tisztán akartak volna járni. Ment minden tovább, elsimították a botrányt, a biztosító kifizette a károkat… Van azonban egy nyugtalanító megjegyzés a történet végén: Jézus kiment a városon kívülre. Vagyis ott maradt a Templom Isten nélkül. Hátborzongató belegondolni is. Ugye nem akarjuk ezt? Ugye mi engedjük tisztába tenni az életünket? Reformációra szükség van újra és újra, mert felejtünk. Elfelejtjük kik vagyunk, kicsoda Isten, miért születtünk, mi az élet értelme. Csak sodródunk az eseményekkel, hajszoljuk magunkat, hogy alkalmazkodjunk a többiekhez, az elvárásokhoz. És nagy ritkán, amikor sikerül valamilyen kitűzött célt elérni, megvalósítani, belenézünk a tükörbe és megkérdezzük magunktól: Vajon ezt akartad? Kívülről minden rendezettnek tűnik, de valójában boldog vagy? Aki valaha szembe került már ilyen kérdésekkel, annak a reformáció ünnepe igazi felszabadulás. Azt üzeni, hogy vissza lehet találni oda, ahol eltévedtünk és lehet újra elindulni, harmóniában Istennel, a világgal és önmagunkkal. Nem kell hazudni sem magunknak, sem senki másnak. Boldog az az ember, aki nem törekszik elérhetetlenre, megtanul lemondani arról, ami úgysem lehet az övé, és örülni tud annak, amit soha nem veszíthet el: amit neki szánt, neki rendelt az ég. Boldog, aki engedi kiseperni, kitakarítani az életét, hogy a fontos dolgok elé kerüljön a legfontosabb, az Istennel való kapcsolat. Milyen jó lenne, ha Krisztus olyan egyházba jönne vissza, amelyiknek legnagyobb kincsei nem a díszes kegytárgyak és impozáns épületek, hanem az evangélium és az evangélium szerint megreformált, megváltozott életek. Hogy lesz-e ilyen új reformáció 500 évvel az első után, azt nem tudom megmondani, nem vagyok próféta, de az biztos, hogy a reformáció ügye a te szívedben és az én szívemben fog eldőlni, nem Zsinatokon. Ámen |
Vissza
az előző oldalra