| .... |
Kedves Washingtoni Gyülekezet!
Emlékszem, hogy egy évvel ezelőtt, amikor először álltam ezen a szószéken, mennyire jól esett látni, hogy hiába a magyarországi viszonylatban elképzelhetetlen távolság, hiába a hírhedt washingtoni forgalom, hiába a napsütéses hétvége csábítása, mégis megtelik ez a kápolna Isten Igéjére kíváncsi magyar testvérekkel. És most is nagyon örülök személy szerint mindenkinek, aki eljött erre az első istentiszteletre, mert Jó Hírt hirdetni csak úgy jó, ha vannak, akik meghallják azt… Boldog, aki hallotta most ezeket az Igéket, mert igen-igen kevés helyen olvasunk ennyire világos tanítást Isten és ember kapcsolatáról, különösen az Ószövetségben, márpedig ezeket a sorokat Krisztus születése előtt bő 500 évvel vetették először papírra. Nagyon hálás vagyok, hogy egyik debreceni professzorom felhívta a figyelmemet erre a kincsre, mert igazi kincse a Bibliának Mikeás próféta könyvének 6. fejezete. Kérlek, tartsatok most velem a kincskeresésben! Az első lépést bizonytalanul és csodálkozva tesszük meg. Miért is kell ezzel ennyit foglalkozni? Ha valami világos és egyértelmű, mi szükség van hosszas magyarázkodásra? Magunk között vagyunk, ezért bevallom, hogy nekem is ez volt az első gondolatom. Tényleg kell erről prédikálni, nem elég egyszerűen kinyomtatni ezt a néhány sort a gyülekezeti újságban, és mindenki terjengős szószéki kommentár nélkül olvashatja?! Mégis éreztem, hogy erről beszélni kell, mégpedig az önkritika hangján kell szólni, mert mi, egyházi emberek valószínűleg rettenetesen elrontottunk és félremagyaráztunk valamit, ha egy világos kérdésre 2500 éve megadott egyértelmű válasz után ma még mindig vannak, akik úgy gondolnak Istenre, mint aki nem akar egyebet, csak az élet szépségét megrontani, legféltettebb kincseinktől megfosztani, pénzünket a zsebünkből kicsalni, és feleslegesen bűntudatot ébreszteni. „Mivel álljak az Úr elé?” – egyáltalán ha közelebbről megvizsgáljuk, miféle kérdés ez? 2007-ben nem „divat” ilyen kérdéseket feltenni. Igazság szerint talán még a divat is fontosabb, mint az istenkérdés: „Mit vegyek fel?” – ez a mai ember legfontosabb kérdése reggelente amikor tanácstalanul kinyitja a ruhásszekrényt, nem pedig az, hogy miképpen lehetne kedves a napja és az egész élete Isten szemében. Az emberek előtt való jó megjelenés, a látszat és a felszínes külsőségek elsőbbséget kaptak a lelki tisztaság rovására. Egy lépést sem teszünk tükör nélkül, beletesszük a fürdőszobába, az autóba, a retikülbe. De alig jut eszünkbe Isten Igéjének tükrébe pillantani, vagy akár csak lelkiismeretünk tükrébe, talán, mert magunk is megrémülnénk attól, amit ott látunk. Néha az az érzésem, mintha a pozitív gondolkodás semmi mást nem jelente Amerikában, csak a problémák szőnyeg alá seprését. Ezért vonakodik a világ legnagyobb hulladéktermelő országa aláírni a nemzetközi környezetvédelmi egyezményeket, és ezért lehet ezen a környéken a házakat két utca felől megközelíteni: elől a vendégek jöhetnek, hátul a szemetes autó. Nem mutatjuk csak a szépet, és a végén magunk is elhisszük, hogy ami nem látszik az nincs. Nem véletlen hát, hogy reflexszerűen elutasítjuk az istenkérdést, mert nem szeretjük, ha valakit nem tudunk álarcainkkal megtéveszteni, ajándékainkkal lenyűgözni, főleg ha ráadásul politikailag nagyon is inkorrekt, tapintatlan módon még lelki hogylétünk felől is érdeklődik, amikor találkozunk. Nem könnyen azonosítjuk magunkat az Isten akaratát tudakozó kérdezővel, mert ma egészen más a lelki vívódások és belső harcok lecsendesítésének módja. Ha úgy érezzük, nem tudunk kibékülni a világgal, másokkal vagy önmagunkkal, akkor civilizált módon megpróbáljuk munkába temetkezéssel, a hobbinkkal, vagy valamilyen más pótcselekvéssel elterelni a figyelmet a bennünk lévő zűrzavarról, és ha nem vagyunk megelégedve az öngyógyítás eredményével rohanunk a pszichiáterhez vagy a természetgyógyászhoz. Isten ments, hogy Istennél keressünk megoldást… Lehet, hogy volt olyan letűnt, primitív kor, amikor az embereket Isten áldozatbemutatással való kiengesztelésének kérdései foglalkoztatták, a kultusz és kultúra kéz a kézben jártak, de könyörgöm, a XXI. század Észak-Amerikájában mi már ezen régen túl vagyunk, bölcsen elválasztottuk a vallást a hétköznapok „valóságos” világától, és gondosan besoroltuk a gazdaság és politika magasabb rendű szempontjai után. Nehogy Isten beleszóljon az üzletek nyitva tartásába, a banki kamatok mértékébe vagy meghatározza az ünnepeink rendjét! De különben is, miért kellene „megállni” bárki kedvéért? A világ törvényszerűsége azt diktálja, hogy az állandó tevékenység, termelés, aktivitás jó, a leállás pedig értelemszerűen káros. Korunk átka, a rohanás sem kedvez tehát az őszinte Istenkeresésnek, nem véletlen tehát, hogy az Úr színe előtt állás nem éppen a legkedveltebb időtöltése a mai embernek. Mégis látni fogjuk azonban, hogy nagyon is időszerű kérdésről van szó. Én hiszem azt, hogy Isten akaratának kutatása elengedhetetlen az emberiség megmaradása szempontjából. Szándékának és terveinek akaratlagos vagy óvatlan félreértése pedig civilizációnkat és puszta emberlétünket fenyegeti. 1) A szándékosan félremagyarázók csoportjába sorolhatjuk a vallásos fanatikusokat. A vakbuzgók tábora ez, azoké, akik nagyszerűen megtalálták a módját, hogy manipulálják az Írást, saját szájuk íze szerint magyarázzák és felhasználják az Istent saját céljaikra. Ismerik Isten akaratát, talán betű szerint tudják idézni, de soha nem vették a fáradságot, hogy mélyebben is megértsék azt. Nemcsak fegyveres terroristákról van szó, akik Isten nevében készek akár önmagukat is feláldozni, hogy ölhessenek és pusztítsanak. Van lelki terror is. Az egyházban is vannak fundamentalista elitalakulatok, amelyek annyira bizonyosak saját igazukban, hogy már ösztönösen és észrevétlen módon azonosítják Isten akaratával, és nyíltan kiátkozzák vagy alattomos eszközökkel ellehetetlenítik a másként gondolkodókat. 2) Nem kevésbé veszélyes azonban a másik lehetőség, a véletlen félreértés, a tudatlanság miatt való tévelygés. Koncentráljunk most erre az elhajlásra. Nem mintha a fanatizmus kísértése nem érinthetné közösségünket – sőt valójában sokan vannak, akik szerint fel kell készülnünk rá, hogy századunk a vallási fundamentalizmusok összeütközésének évszázada lesz –, de ez utóbbi fenyegetéssel kivétel nélkül mindenki találkozik élete során. Mert felvilágosult erőfeszítéseink, és látszólagos eredményeink dacára senki ne gondolja, hogy a vallást sikerült semlegesíteni. Ma is ugyanúgy érvényes Kálvin megállapítása, mint a 16. században: „Az ember szíve bálványgyártó műhely.” Ha nincsen istene, akkor fabrikál magának. Ha valaki nem ismeri Istent úgy, amint Ő kijelenti magát, akkor önkéntelenül is választ valami mást imádása tárgyául. Az ember természeténél fogva vallásos. Ez nem döntés kérdése, a génjeinkben van. Az Isten ószövetségi népének központi kérdését megfogalmazó titokzatos alak az ilyen tisztességes és jó szándékú, de azért mégiscsak a „magunk csinálta” vallásosság szemléletes megtestesítője. Nyílván való, hogy kitalált figura, önmagát provokáló kétségbeesett kérdése is költői, hiszen egyszerű ember nyilván nem gondolhatott ilyen pazarló áldozatokra. Az írásmagyarázók szerint az Isten előtt való teátrális leborulásnak, „meghajlásnak” nem kultikus értelme van, hanem azt képet jeleníti meg, mikor az erősebb fél térdre kényszeríti ellenségét. Már a választott szókészlet is arra utal, hogy a megfogalmazott kérdések erősen karikírozottak. Istent rettegett türannosznak állítják be, aki előtt legjobb fejet hajtani. 'Magasságosnak', aki a bűnös ember számára elérhetetlen messzeségben van. Az elsőként említett „egyéves borjú” a legkülönlegesebb ínyencségek közé tartozott gyenge húsa miatt. A második kérdés tovább fokozza a feszültséget, már-már mesebeli túlzással „kosok ezreinek” feláldozását is elképzelhetőnek tartja. Az ezután emlegetett mérhetetlen mennyiségű olaj áldozatként való felajánlása aztán minden képzeletet felülmúl. S ha valamely dúsgazdag izraelita még mindig képes lehetett volna mindezeket megcselekedni, az utolsó lehetőség végképp szétfeszíti a józanság kereteit és minden kultuszi követelést felülmúl. Az elsőszülött gyermek áldozatként való bemutatása abszurdum. Aki bűneinek tudatában Istennel önerőből akar megbékülni, kétségbeesésében az őrület határáig érkezik, de bocsánatot nem talál. A tanítás azonban ezzel eléri célját, megmutatja azt, hogy Isten nem támasztott teljesíthetetlen követeléseket népével szemben. Alapvető különbség van ilyen értelemben vallás és hit között. A vallás: erőlködés, lentről felfelé irányul; a vallásos ember megpróbálja áthidalni a szakadékot, és a maga eszközeivel elérni, céljainak megnyerni Istent. Ezzel homlokegyenest szemben áll a bibliai hit, amely nem emberi akarásból, fantáziából táplálkozik, hanem forrása a kinyilatkoztatás. Lentről nem vezet út az égbe (emlékezzünk, Bábel tornyának építői miként buktak bele a nagy vállalkozásba), Istennek kellett szétszakítani az eget és leszállni, hogy kapcsolatba kerülhessünk vele. A vallás és a hit különbségét kiválóan szemlélteti tehát ez a történet. Mielőtt azonban az egészséges bibliai hit felszabadító alternatívájáról szólnék, maradjunk még egy pillanatra a vallásnál. Ne higgyük, hogy a ma emberének nincsenek bálványai. Mert naivság lenne feltételezni, hogy nem fizetünk ugyanolyan súlyos árat önmegváltási kísérleteinkért, mint a régiek tették. Ne higgyük, hogy választott isteneink kevésbé vérszomjasak, mint a Mikeás által elénk rajzolt mindenható és magasságos zsarnok-isten. Elegendő csak a jelen korhoz illő modern kultusz, a money-teizmus embertelen követelményeire gondolni. Naponként mennyi áldozatot szed a disznófejű Nagyúr. Igen, gyermekeket, sőt csecsemőket is, akik sokszor meg sem születhetnek, hanem feláldoztatnak a karrier vagy a kényelem oltárán. De magunk is felőrlődünk a harcban, mert embertelen világ az, ahol a megelégedés egy távoli, soha el nem érhető cél, ahol csak teljesítménybér van, de ismeretlen a meg nem érdemelt jutalom, a kegyelem. Ne feledjük, ami istentelen, az szükségképpen embertelen is… Bizonyára közülünk is sokaknak van ilyen téves elképzelése Istenről. Sokan tudnának mesélni, hogy lelkészük, hittantanáruk, vagy éppen szüleik miként fenyegették őket egy büntető, haragvó Istennel. A nagy reformátor, Luther Márton is panaszkodott arról, hogy vele ilyen Istent ismertettek meg. Szerzetes volt. Meg volt győződve, hogy csak szigorú böjtöléssel és gyakori aszkézissel nyerheti el Isten jóindulatát. De be kellett vallja önmagának, hogy miközben a bűnbocsánat elnyerésén fáradozott, valójában gyűlölte Istent, amiért kegyetlenül igazságos és minden gyengeséget számon kér az emberen. Mígnem egyszerre felragyogott előtte az Evangélium titka, hogy nem a mi érdemeink visznek közelebb bennünket Istenhez, hanem egyedül kegyelemből, hit által állhatunk meg előtte. Igen, Isten először a szövetségébe fogad, bűnbocsánattal ajándékoz meg, pártfogását ajánlja fel, és csak utána kér. Mindezek fényében nézzük most már, hogy mit kíván tőlünk az Úr? Három követelményt ad elénk a próféta: törvényesség, szeretet, és alázat. Nagyon érdekes látni, hogy az első kettőnek valójában semmi köze nincs az Isten-kérdéshez, egyszerűen az emberek közötti társas együttélést teszi lehetővé. A törvény és a szeretet nem kizárják egymást, hanem épp ellenkezőleg, csak együtt képesek megfelelő módon szabályozni az emberi kapcsolatokat, mert „a törvény szeretet nélkül vak, a szeretet pedig törvény nélkül béna.” Ebben tehát eddig semmi túlzás nincsen, a testvériség és igazságosság olyan általános igény, amit jelszóként szekuláris mozgalmak is megfogalmaznak. Dehogy kér az Isten lehetetlent! És így van ez a harmadik követelmény, az alázatosság esetében is, amely már valóban túlmutat a földi összefüggéseken és az örökkévaló Istenre irányítja a figyelmet. Az alázat magatartása éppen annak elismerése, hogy nincs olyan nagy vallásos teljesítmény, amit felmutathatnék, amire büszke lehetnék, és ezért meghajlás Isten nagysága előtt. Szó sincs továbbra sem az Istennek való megfelelni akarás súlyos és nyomasztó terhéről, kényszeréről – és mégis olyan nehéz lecke ez nekünk embereknek. Íme egy szemléletes példa illusztrációként: A napokban történt, hogy Chambers nebraskai szenátor a bíróságon beperelte Istent, az emberiséget sújtó természeti katasztrófák miatt… Ez nem az alázat magatartása! De ilyenek vagyunk: Inkább választjuk a perbeszéd műfaját a párbeszéd helyett, ha Isten próbára tesz, kérdez, vagy kér valamit tőlünk. Csak meghajolni ne kelljen. A kísértő ma is ugyanazt suttogja fülünkbe: „Olyanok lesztek mint az Isten…” Egyáltalán nem véletlen, hogy egy nagy teológus (Paul Tillich) a bűn fogalmát egyenesen a gőggel, hübrisszel azonosítja. Isten jól tudja, hogy a romlásba vivő önistenítés, testet-lelket pusztító hatalom- és hatalmasságvágy egyetlen gyógyítója az alázat lehet. Ezért kéri, hogy amikor megszédülünk a büszkeségtől, gondoljuk meg, kik vagyunk: bizony por és hamu vagyunk. Nem véletlen, hogy a teremtés koronájaként számon tartott homo sapiens nevében hordozza identitását: humánum – humusz – humilitás ugyanaz a tő, vagyis ember – por – alázat végzetesen összetartozik. Életünk a porhoz tapad, porból véttettünk és visszatérünk a porba. Hol van itt helye dicsekvésnek?! „Mivel álljak hát az Úr elé?” Bár magától értetődik a három követelmény: törvényesség, szeretet, és alázat – Isten mégis mintha érezné, mennyire rosszul esik a magát felnőttnek tartó emberiség számára még a gondolat is, hogy tetteiért az Úr előtt felelősséggel meg kell állnia. Ezért olyan lépésre szánta el magát, amibe beleborzong az ember. Aki visszautasította az emberáldozatot, maga áldozta fel Egyszülöttjét bűneinkért! Nem várja meg, míg utunk végén mi állunk elé legyőzötten, összetörve, és kifosztva, hanem elénk siet, és önfeláldozó szeretettel készíti elő a találkozást. Jézus Krisztusról azt olvassuk a Bibliában, hogy „megüresítette önmagát, rabszolgaformát vett fel, megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,7-8). Íme az Isten, aki vállalta, hogy kiszolgáltatott és megvetett emberré legyen, hogy ne kelljen nekünk hiába próbálkozni azzal, hogy felküzdjük magunkat hozzá. Halljátok a jó hírt: Az Isten színe előtt letehetjük álarcainkat, nem kell hatalmasnak és tökéletesnek mutatkozni! Tudom, szinte lehetetlen vállalkozás az Isten-kérdést a köztudatba visszahozni, mert ennek a világnak a törvényeit szándékosan úgy alakítják, mintha Isten nem létezne. De nem szégyen szembe menni a világgal, ha ez közelebb visz Istenhez! A bűnös embert nem szégyellő, vállaló, sőt elsődleges szemponttá tevő, „emberarcú” Isten igenis megérdemli, hogy mi is tényezőként számoljunk vele, ha igazán élni akarunk és nemcsak folyamatosan visszaélni jóságával és türelmével. Ő megtette azt a nehezet, amit tőlünk nem kér; ezért kérheti azt a keveset, amit kér. Mit akar Isten? Végtelenül egyszerű a válasz: Téged! Ide az istentiszteletre is csak azért gyere, hogy találkozhass vele, hogy „keresztezhesse” útadat. Mert a híd készen van a Föld és az Ég között, hamarabb, mint mi a Földre jöttünk volna. Így van ez, amikor mi, kincskeresők úgy érezzük, hogy végre megleltük azt a kincset, amit mindig is kerestünk, hirtelen felragyog előttünk az Isten emberszeretetének titka, és belátjuk: valójában Ő talált ránk. Kérdezed: „Mivel álljak az Úr elé?” A bölcsek aranyat, drága ajándékokat vittek neki, a vámszedő Zákeus, és a magdalai Mária csak a bűneiket… Ámen |
Vissza
az előző oldalra