| .... |
Ünneplő Gyülekezet, Kedves Testvéreim!
Meglepően korán van az idei Húsvét. Ez az ünnep ún. mozgó ünnep: Nem dátumhoz kötjük, hanem mindig a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapra esik. Aki tegnap este felnézett a tiszta égboltra, láthatta a teliholdat. De nem csak mozgó ünnep a Húsvét, hanem egyszersmind mozgalmas is. Három gyászoló asszony számára legalábbis az volt. Őket kísérjük most gondolatban a Jézus sírjához vezető útjukon. Három asszonyhoz csatlakozunk, akik számára nem Húsvét időpontja jelentette a legnagyobb meglepetést, hanem valami egészen más. A két Mária és Salómé egyáltalán nem ünnepelni indult hajnalok hajnalán, hanem befejezni egy elkapkodott temetést. Ők, akik munkássága kezdete óta kísérték Jézust és gondoskodtak róla, szolgáltak neki, most kötelességüknek érzik a végtisztesség tételt, az utolsó szolgálat elvégzését. Nagypénteken nem volt mód körültekintő alapossággal intézni a sírba tételt, sietni kellett a temetéssel, mert közeledett a szombat, a nyugalom napja, amikor nem lehet semmiféle munkát végezni. A szombat elmúltával azonban, naplemente után, este hat órakor az üzletek újra kinyithattak, és az asszonyok megvásárolhatták a holttestek megkenéséhez használt hagyományos kellékeket. Ma a formalin helyettesíti azt, amire akkoriban aromákat vagy illatos keneteket használtak, az oszlásnak indult tetem rothadásának lassítására. Nem ez az első temetésük, pontosan tudják tehát mi vár rájuk a sírban. A legnagyobb kérdésük útközben ezért az, hogy vajon mint is tudnák felnyitni a sírt, hogy hozzáférhessenek a tetemhez. Érthető az aggodalmuk, hiszen még a mi hagyományos koporsós sírjaink súlyos betonlapjait sem könnyű megmozdítani, nemhogy egy kőbe vájt sírbarlang bejáratát záró többmázsás masszív sziklatömböt. Persze hogy meglepődnek, amikor odaérnek a szomorú célhoz. Már kívülről látszik, hogy valami nem stimmel. A gyanús sírba azonban bátran mégis belépnek, és megrettennek. Élő lényt találnak a halál birodalmában, a keresett halott pedig nincsen sehol. Egyedül ők, akik halálra dermednek az ijedségtől. Hogy mit értenek abból az üzenetből, amit a fehér ruhás ifjú mond nekik, az nagy kérdés, feltehetőleg nem túl sokat. Nem véletlen, hogy az első mondat, ami feléjük hangzik ez: Ne féljetek! Valljuk be, hogy a feltámadás hírére valóban ez az egyetlen elképzelhető természetes emberi reakció: Döbbenet. A drámai hír hatására jelentkező tünetek pedig: Sápadtság, sokk, remegés, esetleg sírógörcs. Márk evangéliumából egyáltalán nem úgy tűnik, hogy ezeket az asszonyokat meggyőzte volna az üres sír látványa. Sokkal jobban ismerik ők ezt az életet, mint valami ismeretlen idegen ifjú, vagy akár a fiatal, 33 éves Jézus, aki megmondta ugyan előre, hogy harmadnapra feltámad, de olyankor a tanítványok és az asszonyok bizonyára cinkosan összenéztek és mosolyogtak. Hiszen ők jobban tudják, temetőben is többet jártak, márpedig nem jött még onnan vissza senki. Hogyne lennének hát most zaklatottak, hiszen ők azt hitték, hogy az út, amelyre Jézust kísérték, az utolsó út, és nyughelye a végső nyughely. Nagyon szerették és ragaszkodtak hozzá életében, de most, hogy meghalt, arra számítanak, hogy békében nyugszik majd ott, ahová elhelyezték. Testvérek, legyen üzenet számunkra, hogy Jézus „nincs a helyén”, nem ott van, ahol ellenségei a saját érdekükben szeretnék, hogy tartozzon: A múltnak, a történelemnek a homályában. De sokan szeretnék ma is, ha Jézus halott lenne. Ezért kétezer éve eszeveszetten kutatják a testét, hátha megtalálják földi maradványait és akkor végre pontot tehetnének a keresztyénség ügyének végére és elnémíthatnák a Krisztusról szóló bizonyságtételt. És igazuk is van, hiszen Pál apostol maga mondja a feltámadás himnuszában: Ha Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is. Sőt Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert akkor Istennel szemben arról tanúskodunk, hogy feltámasztotta a Krisztust, akit azonban nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak … Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek …Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk (1Kor 15,14-19). Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül – folytatja Pál apostol, és visszhangozzuk azóta is mi, keresztyének nem csak a templom falai közé zárva, hanem kint is a temetőben, a koporsók mellett. Testvérek, talán nem jó helyre jöttünk Húsvétot ünnepelni. Talán nem a Wesley-kápolna a megfelelő hely Krisztus feltámadásának hirdetésére. Az első keresztyének is ezt gondolták, ezért Húsvét vasárnap hajnalán a temetőben gyűltek össze istentiszteletre. Nemsokára ajkunkra vesszük itt úrvacsora vétele előtt az ártalmatlannak tűnő hitvallást: Hiszem a halottak feltámadását és az örök életet. Ez a Húsvét igazi tétje. Hiszed-e ezt? Csak itt hiszed, vagy ott is, ahol látszólag a halál kimondta már az utolsó szót? Nehéz kérdések ezek 2008-ban is, ezért nagyon is jól megértjük mi a feltámadás első követeit, az asszonyokat, akik teljesen összezavarodtak, maguk sem tudták hányadán állnak, és végül senkinek nem mondtak el semmit. Márk evangélista kényesen ügyel a nemek egyensúlyára ebben a tekintetben, hiszen a férfitanítványok hűsége már korábban csődöt mondott: Először Júdás, aki elárulta Jézust; aztán legtöbbjük a Gecsemáné-kertben fordított hátat Neki, amikor letartóztatták; de még a „kősziklahitű” Péter is meghátrált a főpap udvarában, amikor hirtelen ő is gyanúsítottá vált. Most pedig a kereszthalált és a temetést is végignéző asszonyok szintén kudarcot vallanak. Márk evangéliumában tehát a tanítványok története nem éppen sikertörténet… Az igazi meglepetés azonban az, hogy az első evangélium ezzel a történettel véget ér! Ha kinyitjuk a Bibliát, láthatjuk, hogy ami még ezek után írva van, zárójelben szerepel, ami utalás arra, hogy a Bibliatudomány mai állása szerint nem Márk tollából származik. De vajon akkor hogyan értsük a különös befejezést? Elfutottak a sírbolttól, mert remegés és döbbenet fogta el őket; és senkinek sem mondtak el semmit, mert féltek – hát érhet így véget a Jézusról szóló írott bizonyságtétel? Ne feledjük azonban, hogy Jézus története nem éppen szokványos történet, ezért nem csoda, ha a Róla szóló történet sem a mi megszokott sablonjaink szerint végződik. Az olcsó happy ending-hez szoktatott, elkényeztetett modern olvasók, hallgatók és nézők számára talán nehezen „fogyasztható”, nehezen „emészthető” az olyan történet, aminek nincs előre gyártott, megnyugtató lezárása, hanem egy hatalmas kérdőjelet ír a szívünkbe, egy kérdést, amire nekünk kell válaszolni és megoldást találni. Mert Márk evangéliuma ilyen történet! És ideális esetben a felháborodott olvasó maga lép a csődöt mondott tanítványok helyébe, hogy átvegye a szerepüket, és világgá kiáltsa a Húsvéti örömhírt, hogy mindenki értse: Krisztus feltámadt, Jézus él! Hogy valóban ez volt-e Márk szándéka, amikor nyitva hagyta a történetet, ennek a lehetőségét én is nyitva hagyom. Talán így van. Mindenesetre lelki szemeim előtt úgy jelenik meg az evangélista, mint aki sokatmondó bölcs mosollyal kacsint olvasói felé, mondván: Ha ennek a Jézusnak a történetét Kajafás, Pilátus, a római kivégzőosztag és végül a jeruzsálemi sírásók nem tudták befejezni, akkor – sajnálom –, de én sem tehetem. És ezzel a szent játékossággal a nagy mű végére odavetett egy rövidke, mindössze három betűs szót (gar - görögül), amely immár nem csak logikailag, de nyelvtanilag is folytatást feltételez… És mi már tudjuk, amit még Márk sem tudhatott, hogy a történet nem csak Galileában folytatódik, hanem Washingtonban is. Galileában, mert ahol a tanítványok, nők és férfiak először összegyűltek, személyesen találkoztak a Feltámadottal, és kétségeik szertefoszlottak. És Washingtonban, mert Jézus Krisztus ezen az istentiszteleten is itt van közöttünk, találkozni lehet Vele az igehirdetésben és az úrvacsorában. Mert hiába prédikálja akár fényes angyal is, hogy Jézus él, nem születik meg a hit, amíg magunk nem találkozunk a Feltámadottal. A történet folytatódik, annak ellenére, hogy azóta is sokszor vallottak kudarcot Húsvét követei, mert némán elhallgatták, vagy nem azt mondták, ami rájuk bízatott. Folytatódik, mert nem Márk evangélista tekintélye, nem a rémült asszonyok, nem a gyáva tanítványok állnak mögötte, hanem maga a halál felett győztes Úr: Krisztus. Folytatódik, és meglepetéssel tapasztalják mindig, akik eltemetik, hogy újra meg újra kikel a sírjából. Max Lucado több példát is említ az utóbbi időből: Voltaire, a francia filozófus azt ígérte, hogy száz éven belül üt majd a Biblia és a keresztyénség utolsó órája. Ő maga 1778-ban meghalt. A történet pedig folytatódik. Nietzsche 1882-ben azt mondta, hogy „Isten halott” és a tudomány hajnala a hit alkonya. A tudomány virágzik, de a történet is folytatódik. Egy kommunista szótár így határozza meg a Bibliát: „Kitalált legendák gyűjteménye, amely minden tudományos alapot nélkülöz.” A kommunizmus hanyatlóban van, a történet azonban folytatódik. Nehéz lenne racionális magyarázatot találni a tényre, hogy a keresztyének száma egyre nő a világban. Hiszen Jézus egy vidéki iparos volt, aki soha egyetlen könyvet nem írt, semmiféle tisztséget nem viselt egész életében. Kétszáz mérföldnél távolabb egyszer sem utazott otthonától. Halála előtt barátai mind elhagyták. Halála után azonban tömegeket vonz magához! Mégis, mi a magyarázat? Éppen halála és feltámadása. Mert vele együtt a bűneinket temettük. És amikor feltámadt, a reménységünk ébredt újra. Húsvét óta a sír nem végállomás, hanem csak átmeneti szállás. És igazság szerint ilyenkor, tavasszal nem is olyan lehetetlen nekünk elhinni, hogy van feltámadás. Hiszen ha kimegyünk a kertbe, azt látjuk, hogy a föld sötét mélyéből a legváratlanabb helyeken dugják ki fejüket a virágok. A halott magvak életre kelnek egyszerre, amint a Nap meleg átjárja őket. Maga a Szentírás is a természet megújulásához hasonlítja a test feltámadását – azonban, mint minden hasonlattal, ezzel is óvatosan kell bánni. Először is azért, mert a keresztyén hit szerint a megújulás nem körforgás, nem újra meg újra ismétlődő újjászületések sorozata. Ezért nem mindegy, hogyan élünk, mert a föli élet és az örök élet között összefüggés van: Amit vet az ember, azt fogja aratni (Gal 6,7). Húsvét ezért valójában nem mindenkinek örömhír! Jézus nem az egyetlen, Aki feltámadt a halottak közül, hanem az első. Lesz feltámadása mind az igazaknak, mind a gonoszoknak. Ezért szoktuk mi, reformátusok a sírkövekre ezt a mondatot vésni: A Boldog Feltámadás Reménye Alatt (A.B.F.R.A.). A feltámadás tehát nem választás vagy népszavazás kérdése, hanem kivétel nélkül mindannyiunkra váró jövő. Arról viszont már dönthet az ember, hogy ennek örüljön, vagy rettegjen miatta. A Jézust ismerő, és szerető tanítványoknak azonban az élet és halál mezsgyéjén, a sír nyitott száján belépve is azt üzeni Isten: „Ti ne féljetek! Jézus él, és előttetek jár, majd meglátjátok Őt!” Húsvét követeinek bizonyságtétele erről kell szóljon, hogy sem halál, sem élet, sem jelenvalók, sem elkövetkezendők, semmi el nem választhat minket Isten szeretetétől, amely Jézus feltámasztásában nyilvánvalóvá lett (Róm 8,38-39). A szeretet erősebb, mint a halál (Én 8,6), Isten Lelke nem csak életet teremteni képes, hanem újra meg is újítani azt. Már az Ószövetségben megjelenik ez a reménység – Jób így imádkozik Istenhez: Bárcsak elrejtenél a holtak hazájában …aztán újra gondolnál rám (Jób 14,13). Testvérek, ahol Isten ránk gondol, ahol Isten emlékezik, ott nekünk felejteni kell, törölni a szótárunkból azt, hogy „nincs remény,” hogy „a halállal mindennek vége.” Mert a Húsvéti Evangélium a mi életünk történetének végére is odatesz egy egyeseknek megnyugtató, mások számára nyugtalanító aprócska jelet, a Pont mellé még egy pontot. Hogy a halál ne pont legyen, hanem kettőspont: És még egy gondolat. A Húsvéti történet eredeti görög szövege szerint valójában Jézus nem feltámadt, hanem feltámasztotta Őt az Atya. Jézus nem csodatevő volt a sírban, hanem halott. A feltámasztása ezért Isten munkája. Mert a feltámadás nem emberi lehetőség, nem belénk programozott automatika. Ha pedig ez így van, akkor ez azt is jelenti, hogy Jézus életét, és tanításának hitelességét Isten mintegy a pecsétjével igazolta, amikor kihozta Őt a halálból. Kedves Gyülekezet, a Húsvéti történet nem arról szól, hogy az elmúlással szembesülve nincs helye bennünk a félelemnek, megdöbbenésnek, és kételynek, és még csak nem is arról, hogy Húsvét követeinek feladata lenne a meggyőzés és bizonyítás. Sokkal inkább azt üzeni, hogy engedjük növekedni a szívünkbe elvetett magot, bízzunk az isteni vetés csendes érésében. Kétféle tanítvány van előttünk ezen az ünnepen: Az értetlen, összezavarodott, félelemtől béna és néma tanítvány; és az ideális követ, aki hirdeti másoknak, hogy Krisztus feltámadt, valóban feltámadt! Talán nem szavakkal, de az életével, az élettől való búcsúzásával, és az új életről való hiteles meggyőződésével. Menjetek el Ti is, és mondjátok el, hogy Ő él!
Ámen |
Vissza
az előző oldalra