| .... |
Kedves Gyülekezet!Hol van az Isten?! A bibliai zsoltárok szerzőit is foglalkoztatja ez a kérdés: Az emberi élet mindennapjaiban vagy éppenséggel szélsőséges viszonyai között – gyászban, halálfélelemben, betegségben – hogyan lehet Vele találkozni. Igen, örök kérdés ez, mert az ember úgy lett megteremtve, hogy vágyakozzon a Teremtőjével való közösségre. Mindannyian szeretnénk olyan világot, amelyben nincs többé jaj-kiáltás, gyász, és fájdalom, amelyben nincsen mérhetetlen szakadék a remény és a realitás között, hanem közel van, velünk van az életet ajándékozó és megújító Isten. Ez az olthatatlanul belénk programozott vágy táplálja a vallást, de ez ad értelmet is földi létünknek, hogy nem hiábavaló a küzdés és a megannyi szenvedés. Amit mi keresztyének mennyországnak hívunk, annak sejtése sokféleképpen jelenik meg az emberiség tudatában. A filozófia történetének nagy gondolkodói szólnak egy másik, egy láthatatlan világról, melyben igazság van, és amelynek valóságához képest a mi földi érzékszervekkel megtapasztalható világunk csak árnyékvilág, csak látszatvalóság. A festészetből is ismerünk olyan ikonokat, melyeken fényes glória veszik körül azokat az alakokat, akik valamiképpen kapcsolatban állnak azzal a másik valósággal, melynek dicsősége beragyogja őket. És a mi korunkban is egészen eleven ez a feszültség az ég és a föld között; az ismert magyar énekes ezt így mondja el: kell ott fenn egy ország, ami bárkit átölel, / kell ott fenn egy ország, ami sosem múlik el. Úgy tűnik tehát, hogy az Istentudat és az Istenkeresés olyan mélyen benne gyökerezik emberlétünkben, hogy sem „tudományos felvilágosítással”, sem erőszakos üldözéssel azt belőlünk kiirtani nem lehet. A Bibliában megtalálható 150 zsoltár mintegy sűrített lenyomata az Isten jelenlétét fürkésző emberek évszázados tapasztalatainak. És mivel az emberi élethez keserű tapasztalatok is tartoznak, nem véletlen, hogy panasz-énekek is vannak a Zsoltárok könyvében. A 63. zsoltár mindenesetre egy ilyen zsoltár, amelynek ihletett szerzője testi-lelki erőtlenségben szólal meg, hogy kiöntse szívét Istennek, az ő Istenének. „Sóvárgás Isten után” – ez a címe a költeménynek. Könnyű átéreznünk a szent író lelkiállapotát, mert mindnyájan menedéket keresünk, ha igazságtalanság ér, felüdülésre és enyhülésre vágyunk, ha terhes az élet. Tudjuk milyen vigasztalan látványt nyújt a kiszikkadt, szikes, kopár, víztelen föld. És azt is tudjuk, hogy milyen könnyedén, egyetlen pillanat alatt lehet az ember élete is sivár, kietlen és üres pusztasággá. A sivatag élettelen, reménytelen hely. És jaj annak, aki ha elveszti a reményt, nincs Istene, akihez oda menekülhetne... Van úgy, hogy nagy mélységbe, kilátástalan helyzetbe jutva az ember legszívesebben feladná, mert úgy érzi nincs ereje „küzdeni és bízva bízni.” Nem csak azokra gondolok, akiket az élet vesztesei között tartunk számon. A legkiválóbbak életében is jön ilyen pillanat. Most Illésre gondolok, aki talán a legnagyobb próféta volt, de egyszer csak nem bírja tovább és így fakad ki: „Elég most már Uram, vedd el életemet!” (1Kir 19,5). Ilyen mélységeket élhet meg a zsoltár írója, amikor elfáradva, tikkadtan oda áll az Isten elé. Figyeljünk ezekre az emberekre, mert sokra tanítanak minket! Mielőtt a végső szót kimondanák életük felől, Istenhez járulnak, aki a nyomorúság láttán nem maradhat néma, nem fordíthatja el a fülét. Az nem lehet! – ebben bíznak. S a lélek éjszakájának csöndjében fölragyog a világosság, fellegeken át száguld segíteni az Isten, aki lát, aki hall, aki Téged is hall, mikor kiáltasz Hozzá, és van megoldás, és van tovább: Illés a maga sivatagában egy korsó vizet talál, és erőre kap, és megy negyven nap és negyven éjjel. A zsoltáros pedig, az ő lelki pusztájában az Istennel találkozik, közel kerül Ahhoz, Akiről azt gondolta, hogy oly távol van. Útja a templomba vezet, ahol hite szerint az Úr tartózkodik. (Nem idegen előttünk sem ez a gondolkodás, amikor templomainkat Isten házaként tartjuk számon.) És a szomjazó léleknek nem kell csalódnia, az úttalan pusztából oázishoz érkezik, ahol végre megpihenhet az üdítő forrás vizénél. Az élet forrását találja meg a templomban, ha úgy tetszik az élet vizét, és iszik belőle. Újra ébred megfakult reménysége, amint meglátja az Urat: Íme él az Isten, nem hagyott el az én Istenem, hát mégis ismeri kilátástalan helyzetemet! A zsoltáros látja az Istent. Nem úgy, ahogyan a körülötte élő népek szemlélik az élettelen bálványaikat, ahogy a kánaáni, mezopotámiai ember bámulja tágra meredt szemmel a néma és mozdulatlan, fából vagy kőből faragott szánalmas, magatehetetlen istenszobrait. Nem, a zsoltáros az örökkévaló Isten hatalmát és dicsőségét ismeri fel a szent helyen és a saját életében. Másfajta látás ez, de azért, mert nem szemekkel történik, még nem kevésbé valóságos… És vajon melyik több? Egy bálvány, amit kézbe lehet ugyan venni és lehet mutogatni, de nem tud segíteni, vagy egy olyan Isten, akit nem lehet ugyanígy birtokolni és kisajátítani, de van hatalma, és szeretetével vesz körül? Amikor a hit ezzel a másfajta látással, be-látással társul, ott nincs többé helye az elhagyatottságnak. Valóságos, igazi, és megélt tapasztalattá válik az Istennel való közösség, és a zsoltáros elmondhatja: „Uram, Te voltál segítségem” (8. vers). A panasz zsoltára így válik szinte észrevétlenül hálaadó zsoltárrá. A templomban találkozott Istenével, új remény tölti el, mert feltöltekezett, megbizonyosodott arról, hogy nincs egyedül. Ennek legkifejezőbb jele az a kép, melyet használ beteljesedett örömének leírására: „Mintha zsíros falatokkal laktam volna jól, úgy ujjong az ajkam, és dicsér a szám” (6. vers). Az imént még sóvárgó és kiszikkadt lélek betelik bőségesen az eljövendő világ erőivel és javaival. „Az Isten országa közöttetek van” – valóban így van, a mennyország előízét lehet már itt a földön érzékelni és annak békességéről tapasztalatot szerezni. De vajon 2008 böjtjében vajon csak ez az üzenete ennek a zsoltárnak számunkra? Hiszem hogy sokkal több is ennél. Már csak azért is, mert a nehéz kérdéseket idáig kikerültük. Egészen idáig egy nagyon is „vallásos”, pozitív imádkozó képe állt előttünk. De mihez kezdjünk azzal, amikor a zsoltáros hirtelen témát vált és Isten dicsőítése helyett ellenségeinek átkozásába kezd. Nemhogy Bibliába nem illő, de nyomdafestéket sem tűrő kifejezésekkel kívánja pokolba rosszakaróit, halálukért imádkozik. Hogy létezik, hogy az egyházi cenzúra nem húzta ki ezeket a sorokat a Szent Iratokból? Mit kezdjen ezzel a „szeretet vallását” hirdető keresztyén prédikátor? Nem titkolom, hogy először magam is zavarba jöttem, és kis híján a könnyebb utat választottam, nevezetesen azt, hogy nem prédikálok csak a zsoltár világosan érthető első feléről. Hiszen a magány, a csalódás, a lelki hullámvölgy életérzését nem kell bemutatni a mai embernek sem, hamar azonosulhatunk a panaszossal, sőt még a megújulásról, az Istennél való békesség átéléséről is lehetnek pozitív tapasztalataink. Aztán a prédikáció papírra vetése előtti utolsó pillanatban megvilágosodott előttem, hogy éppen a nagyon nehezen magyarázható második rész jelentheti a legtöbbet számunkra ezen az istentiszteleten, ha helyesen megértjük és megfelelő összefüggésében látjuk. Hiszen éppen a bennünk rejtőző gonoszság és sötétség felismerése ragyogtathatja fel előttünk Húsvét egyedülálló világosságát. Éppen lelkiismeretvizsgálatra és őszinte önismeretre van szükségünk böjt idején, és ehhez a zsoltárok kitűnő tükröt állítanak elénk. Megmutatják, milyen indulatok laknak szívünkben, mert – amint utaltam rá – élettapasztalatokat sűrítetnek, az emberiség közös hangját szólaltatják meg Isten színe előtt. Éppen ezért nagyon örülök annak, hogy a Biblia nem idealizál, nem kegyes szólamokat hangoztat, hanem reális emberképet és reális világképet tár elénk. Veszélyes vizekre evezünk, ha a zsoltárokat olvassuk, mert létünk legmélyére vezetnek, az önismeret és az Istenismeret alapkérdéseit feszegetik. Ne adjuk hát fel az igazság keresését, és ne botránkozzunk meg, ha nem kapunk azonnal választ kérdéseinkre, hanem zörgessünk tovább fáradhatatlanul, míg feltárul előttünk is a titok, hiszen ki kétkedőn kutatja Őt, annak választ nem ád, de a hívő előtt az Úr megfejti önmagát. A mindeddig megválaszolatlan első kérdésünk így hangzott: Hol van az Isten? Egy történet talán segít a megértésben. A II. Világháborúban történt. Egyéb rettenetes szörnyűségek mellett egy fogolytáborban fiatalembereket végeztek ki és akasztottak fel. Ebben a borzalmas helyzetben is megfogalmazódott a kérdés: Miért engedi meg, miért nem lép közbe, hol van az Isten? A válasz azonban talán még sokkal inkább megrázó, mint gondolni mernénk: Ott van az Isten a bitófán. Ott függ egy átkozott kereszten, nagyobb mélységben, mint ahová Te vagy én valaha juthatunk. Jézus Krisztus átélte, megtapasztalta az emberlét minden megpróbáltatását, hogy nekünk ne kelljen egyedül maradni a kérdéseinkkel, hogy közel lehessen, amikor segítségül hívjuk. Velünk az Isten: Nemcsak Karácsony, hanem az előttünk álló Nagypéntek is erről szól. Nagypéntek, amikor az Isten Fia(!) kérdezi, hogy hol van az Isten, mert úgy érzi, hogy elhagyta az Atya: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?” Vegyük kezünkbe a Bibliát és olvassuk el a 22. zsoltárt otthon, mert Jézus a zsoltárokat idézi. Ajkára veszi az ószövetségi panaszt, ezáltal is teljesen azonosul az általa képviselt emberiséggel. Kivéve egyet. Mert egyetlen helyen mégis eltér a zsoltároktól, és véssük be szívünkbe jól ezt a képet: Az Őt keresztre feszítőkért Jézus nem átkot mond, hanem imát „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). Krisztus nélkül még a Biblia szavai is botrányt okozhatnak, Rajta keresztül azonban feltárul az Írások igazi értelme. Ne felháborodva menjünk haza erről az istentiszteletről egy vallásos fanatikus képével, aki szerint az Istennek kötelessége az ő ellenségeit elpusztítani, hanem bűnbánattal hálát adva a bennünk lévő gonoszságot leleplező, és bűneinkért a maga életét letevő Isten Fiának, aki meghalt értünk, amikor még ellenségei voltunk (Róm 5,10). És még egy dolog, amikor mi feltesszük a kérdést: Hol van az Isten?, és keressük Őt, jó tudnunk, hogy Ő kérdezte először: Hol van az ember? „Ádám hol vagy?” Nem Ő rejtette el magát előlünk, hanem szégyenünkben mi bújtunk el tőle a bűn elkövetése után (Gen 3,8). Legyen ez a Húsvétot megelőző böjti időszak az elcsendesedés ideje, az önkéntes pusztába vonulás ideje, hogy a felesleges hulladéktól megtisztított, megüresített életünkben több hely legyen Istennek. Olvassuk, hallgassuk többet üzenetét és tárjuk fel előtte szívünket olyan őszintén, mint a zsoltárokban látjuk. És jusson eszünkbe mindenkor: Az emberré lett Isten közel van hozzánk, velünk van mélységben és magasságban, egészségben és betegségben, életünkben és halálunkban. Így legyen! Ámen |
Vissza
az előző oldalra