| .... |
Dr. Gaál Botond levele Egy eleve elrendelt élet a kettős magyar sorsban Bertalan Imre emlékezete
Már fiatal koromtól ismertem Bertalan Imre lelkipásztort, de igazából akkor kerültem hozzá közelebb, amikor 1986-ban a Debreceni Kollégium Kántusa koncertkörutat tett az Egyesült Államokban és Kanadában. Ő volt ennek a nagy programnak a megálmodója, és feleségével, az áldott emlékű Kósa Margittal együtt ő vigyázta utunkat elejétől a végéig. Bertalan Imre akkor az amerikai magyarság legnagyobb tekintélyű alakja volt, az Amerikai Magyar Református Egyesület elnöke. Férfias egyénisége szinte sugárzott. Kérdezett, gondolkodott és cselekedett, mindig derű és reménység volt az arcán. Látta a megoldást és pillanatok alatt döntött. Olykor viszont bölcsen hallgatott, és ha kellett, mélyen átgondolta dolgokat. Mint egy tekintélyes magyar főúr, olyan volt a komolysága is és szívének minden indulata. Éreztük lelkének melegségét.
Én úgy ismertem meg őt, mint akit lelkének belső rendje vezérel, s akit az elkötelezett hit visz előre egy biztos jövőlátással. Olyannak láttam, mint aki egy eleve elrendelt úton jár, s aki tudja, hogy erről az útról lelépni nem fog soha. Isten kettős sorsot adott neki. Amikor Amerikában beszéltem vele, akkor az ősi magyar földön élő reformátusság élete felől kérdezett, és gyakran hazagondolt iskoláira, a Sárospataki Kollégiumra és a Hajdúböszörményi Kálvineumra. Amikor Magyarországon beszélgettünk egymással, akkor pedig az amerikai magyarság sorskérdései foglalkoztatták. Érezni lehetett a lelkében hordozott kettős terhet, azt az iszonyatos felelősséget, mely mázsás súlyként nehezedett reá. A magyarság sorsa az óhazában és az újhazában! Sőt, mindenütt a nagyvilágban! Ez nyomasztotta őt! Mert ő is a reformátorok prófétai bátorságával és küldetésével élte életét. Tudta és érezte bizonyossággal, hogy Isten őt erre kiválasztotta, népe javára rendelte: bölcs szívvel és a józanság lelkével ajándékozta meg. Amikor a magyarság jövőjéről esett szó, szelleme a mózesi mély hitet sugározta: „mintha látta volna a láthatatlant”! (Zsid 11,27)
Amikor eljött az ideje és hálaadással nyugállományba vonult, Bertalan Imre még akkor is ott volt a háttérben, és intézte okosan a Washingtoni Magyar Református Gyülekezet sorsát. Engem kért meg, hogy válasszak és küldjek derék ifjakat az amerikai magyarság segítésére. Eddig hat ilyen fiatal lelkész érkezett a Debreceni Református Hittudományi Egyetemről, és szolgálnak azóta is hűséggel itt Amerikában és odahaza: Krasznai Csaba, Györfi Bálint, Osváth Csaba, Nagy Gábor, Kovács Zoltán és Petró László. Bertalan Imre főtiszteletű úrral azon is sokat gondolkoztunk, miként lehetne egy felsőoktatási intézményt vagy programot létrehozni az amerikai magyarok számára. Az foglalkoztatott bennünket, hogy hálánk kifejezéséül a sajátosan magyar kultúránkkal, bibliás teológiai örökségünkkel és reformátori alkotókészségünkkel miként lehetne gazdagabbá tenni, szépíteni, megízesíteni annak az amerikai népnek a kultúráját, tudományát, szellemi-lelki életét, amely nép a nehéz időkben befogadta magyarjainkat. Ez volt egyik legszebb utolsó gondolata Bertalan Imre lelkipásztornak. Ez az álma méltó folytatása volt annak a korábbi elismerésnek, amilyen szándékkal neki a Debreceni Református Hittudományi Egyetem 1990-ben díszdoktori címet adományozott. Örökségét nekünk, a fiatalabb nemzedékeknek kell majd megvalósítanunk. --- Debreceni tanítványaimmal együtt most hitünk virágaiból koszorút fonva gyászoljuk őt. Két hazája volt, mindkettőért lobogott! A boldog feltámadás reménysége alatt nyugodjék immár az isteni örök hazában! Jézus mindnyájunknak ezt ígéri vigasztalásként: „Aki nékem szolgál, megbecsüli azt az Atya!” (Jn 12,26) Debrecen, 2008. szeptember 1-én.
Dr. Gaál Botond, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem professzora
|
Vissza
az előző oldalra