| .... |
Győrfi Bálint levele
Nagytiszteletű Bertalan Imrére, - vagy ahogyan a fiatalabb generáció mondaná, Imre bácsira emlékezve sokan gyűltünk ma össze. Hiszem, nemcsak test szerint, de lélekben, gondolatban is sokan ott vannak a mai megemlékezésen. Mint valamikori társlelkész a washingtoni református gyülekezetben, ma én is ott vagyok a testvérekkel. Ha Imre bácsira gondolok, elsőként markáns arcvonásai jutnak eszembe, melyek szinte semmit nem változtak az elmúlt közel tíz esztendőben. Legelőször 1999-ben találkoztunk itt a gyülekezetben, s legutóbb Budapesten, amikor az „Ott ülék… ő közöttük” című könyvének bemutatására került sor. Akkor is, csakúgy mint korábban - valahányszor találkoztunk, vagy beszéltünk telefonon – a „Hogy vagy Bálint?” kérdés mögött mindig is érezhető volt valódi érdeklődése. Szavai a messzi vidékre került diák-társlelkésznek szívét gyakorta megmelengették. A magas kor rajzolta ráncok közül világító élénk szemek a lélek és az elme frissességét, és a bibliai értelemben vett józanságot tükrözték. Jóleső érzés volt kedves invitálása a különböző előadásokra, melyek rámutattak széles látókörére, tudásszomjára. Szerette családját és egyházát, benne pedig nagy családjait: gyülekezeteit, az amerikai magyarokat. Jelzés értékű számomra, hogy az új haza lehetőségei nem feledtették vele - több mint ötven év elteltével sem - az anyaföld és az alma mater múlhatatlan, minden más valóságtól is függetlenül meglévő értékét és érdemét. Az oly sokszor emlegetett anyaországi sárospataki kollégium - mely lelkészi pályájára indította -, szintén nagyon fontos szerepet töltött be életében egészen az utolsó időkig. Hiszem, nemcsak számomra volt példaértékű Imre bácsi Istenbe vetett erős hite, mely dacolt a próbatételekkel, benne - utóbb - súlyos betegséggel. Ahogy az Írás mondja: „..ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva.” (Mt 7, 25) Imre bácsi viszontagságos és gazdag életére gondolva a következő igeverssel szeretnék elköszönni tőle: Jézus mondja: „Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből.” (Jn 10: 27-28)
Zengővárkony, 2008. szeptember hava Győrfi Bálint ref. lelkipásztor
|
Vissza
az előző oldalra