| .... |
Kovács Zoltán levele
Emlékezés Imre bácsira a Wesley-kápolnában 2008. szeptember 6-án tartott gyászistentisztelet alkalmából Az elmúlt két év során abban a kiváltságban volt részem, hogy segédlelkésze lehettem a Washingtoni Magyar Református Gyülekezetnek. Idő közben nem csak vezető lelkipásztorként, de magánemberként is alkalmam volt közelebbről megismerni Imre bácsit. A vele való személyes találkozások életre szóló élményekké váltak számomra – akár négyszemközti- vagy telefonos beszélgetések, istentiszteleti- vagy közösségi együttlétek, akár közös utazások keretében történtek. Igazi karizmatikus vezető személyiség volt, akinek nem a doktori címe vagy más tisztségei kölcsönözték a tekintélyét, hanem elhivatottsága, egyháza és népe iránti sok évtizedes rendíthetetlen elkötelezettsége tette őt az amerikai magyar reformátusság hiteles megtestesítőjévé. Lényének kisugárzására jellemező, hogy Magyarországon ma is püspökként emlékeznek rá, dacára annak, hogy ezt a tisztséget valójában sohasem viselte. Isten Igéjének tiszta tanításával, a rábízottak iránti őszinte törődésével, és közéleti szerepvállalásaival azonban örökre bevéste nevét az amerikai magyarság krónikájába. Személyében reprezentált egy korszakot, egy egész generációt, ezért is jelent pótolhatatlan veszteséget számunkra a mennyei hazába való elköltözése. Soha nem felejtem el, hogy amikor néhány hónappal halála előtt nála jártam, milyen büszkeséggel mutatta meg a hálószobájának falán féltve őrzött kincseit. Nem az amerikai elnökökkel készült közös fényképeivel hivalkodott, hanem azt a keretbe foglalt névsort becsülte legnagyobbra, amely a sárospataki teológia szeniorainak névsorát tartalmazta évszázadokra visszamenőleg, a sor legvégén az ő nevével. Azt hogy ki volt Bertalan Imre, minden hatásnál erőteljesebben meghatározta az, hogy honnan jött, hogy milyen hagyományban gyökerezett az élete. Tudatosan vállalta azonosságát népével, az otthon maradtakkal, és a kivándorolni kényszerült „újrakezdés népével” egyaránt, és szüntelenül imádságaiban hordozta a diaszpórává lett nemzetet. Igazi nagyságát azonban számomra azok a színfalak mögött történő megnyilvánulásai hitelesítették, amelyek az életrajzírók számára legtöbbször hozzáférhetetlen helyzetekben mutatkoztak meg. Talán a legemlékezetesebb élményem Imre bácsiról az a féltő aggódás, ami az Isten ügye iránt volt benne. Ha nem is tudott már személyesen jelen lenni a gyülekezetben, nem múlt el úgy istentisztelet, hogy előtte és utána legalább telefonon ne érdeklődött volna, hogy minden illő módon történik-e, hányan jöttek el, kik nem voltak ott… Sokszor késő éjszakába nyúlóan adott tanácsokat és iránymutatást a közösséget érintő kérdésekben, mert semmi nem foglalkoztatta jobban mint az, hogy az általa vezetetteket Istenhez pásztorolja. Ha váratlan haláleset történt, Imre bácsi kinyomozta a gyászolók telefonszámát, e-mail címét, és vigasztalt 90 évesen is, ha látogatni vagy látogatót fogadni nem is tudott már. Irigylésre méltó az a nyitottság, szellemi frissesség, és tisztán látás, amivel az utolsó percig értékelni tudta a múltat, értelmezni a jelent és látni a jövőt. A Boldog Feltámadás Reménye Alatt – a viszontlátás bizonyosságával emlékezem Imre bácsira. Aki Isten Igéjének lámpását tartotta annyi ember elé, fényeskedjék neki örök világosság!
Kovács Zoltán
|
Vissza
az előző oldalra