| .... |
Nagy Gábor levele
In Memoriam Bertalan Imre (1918-2008)
Áldjad lelkem az Urat, és el ne feledd, mennyi jót tett veled! (Zsoltárok 103,1-2) A keresztyén ember életének van egy jellegzetes tulajdonsága, amely alapvetően megkülönbözteti őt a világ fiaitól: a hála, a hálaadás. A hálaadás visszatekintés a múltba. Emlékezés. Miközben a hívő ember emlékezik, a szíve csordultig lesz köszönettel Isten felé. Hálával mindazért, amit adott, amivel megajándékozott bennünket, amivel gazdagította életünket. Hálaadással telik meg a szívem, amikor lelkipásztor testvéremre, „Imre bácsira” emlékezem, arra a két esztendőre, amelyet a Washingtoni Magyar Református Egyházban tölthettem lelkipásztorként őmellette. Mosolygós szelíd tekintete, az arcán tündöklő öröm, amikor kézbe vehette a Washingtoni Magyar Református Gyülekezet új énekeskönyvét, bölcs vezetése, igei jó tanácsai, eleven igehirdetései, a közösen végzett szolgálatok, szülőföldje iránti szeretete, az otthoni és az amerikai magyarságért, valamint a Washingtoni Gyülekezet jövőjéért való aggodalma kitörölhetetlen, mély nyomot hagytak az életemben. Az együtt töltött órák, a vele folytatott lelki beszélgetések, sok-sok örömöt, és gazdagító perceket jelentettek számomra. Úgy ismertem meg őt, mint akinek életében minden öröm Isten iránti hálaadás volt, minden bánat és szenvedés Isten akarata előtti meghajlás. Isten élő tapasztalása tette életét harmonikus, szolgáló életté. Noha a halál elragadta tőlünk, de az emlékét nem tudja elvenni. Az emlékezés ugyanis határt szab a halálnak. Sok minden eszünkbe fog majd jutni, hogy mi jót mondott és tett, amíg közöttünk élt. Ajándék volt ő számomra, ahogyan gyermekei, unokái, barátai és a Washingtoni Gyülekezet számára is. A benne kiteljesedett szeretet, öröm és jóság, amely a mi életünket is gazdagította, olyan ajándék volt, amit senki sem vehet el tőlünk. És éppen ezért a gyászban, és a fájdalomban lesz nyilvánvalóvá, hogy bár minden megszűnik, minden, amik vagyunk és birtokolunk, de a szeretet soha el nem múlik. Nem a fájdalom, a gyász, és a halál a legvégső, hanem a fájdalomban, a gyászban és a halálban is Isten szeretetének elrejtett jele hirdettetik, azaz hogy végső soron semmi más által nem élünk, mint annak a szeretetnek az ajándéka által, amit Isten nekünk embereken keresztül is nyújt. És amikor elveszi tőlünk azokat az embereket, akik által az Ő szeretetét sugározta ránk, akkor észrevesszük, hogy az Ő ajándékából éltünk, hogy koldusok voltunk és Ő megtöltötte kezeinket. A könnyek, amelyeket hullatunk most nemcsak a gyász, hanem a hála könnyei is, hiszen áldjuk Istent mindazért, amit Imre bácsin keresztül velünk tett. Ugyanakkor példaként lehet ott a mai társadalom egyházi vezetői előtt is az a szolgálat, amelyet ő oly hűségesen végzett egészen halála pillanatáig. A mi emlékezésünknél azonban sokkal hatalmasabb dolog, amit Isten mondd a hálás életekről: „Én rólad meg nem feledkezem!” (Ézsaiás 49,15) S hisszük, hogy a mi Teremtő Istenünk nem feledkezik meg elköltözött testvérünkről sem, mert hitünk szerint elhozza majd a feltámadás napját, ami pecsét lesz azon, hogy Isten megemlékezik Jézus Krisztus által azokról, akik Őbenne haltak meg, Ez adjon reménységet a vigasztalásra és saját életünk számára is.
Debrecen, 2008. szeptember 06.
Hálás emlékezéssel: Nagy Gábor lelkipásztor
|
Vissza
az előző oldalra